Felejthetetlen volt a Paradicsom útca, olyan, mint az Ormán mama zsíros kenyere zöldhagymával. A neve, az, hogy Paradicsom, szép is, jó is, de hát kitől, mitől? A két oldalára épített házak falai fehérek voltak, szürkék voltak, nem pirosak. Lakói földi életet éltek, s nem lógatták a lábukat úgy, mintha a mennyországban éltek volna. Az utca feneke köves-homokos volt, nem csoda, hiszen örökké rajta lovagolt a szeszgyárkerti nagy patak. Híres is volt ez az utca. Benne laktak például a Tiszaiak. Tiszai Kelemen, a futballkapus. Tiszai Béla, a bokszoló. Tiszai Erzsi, a csodaszép szőke. Benne laktak Kádárék is, ők, az annyira gazdag iparosék, hogy Uram, bocsá’! Ott laktak még ezek s azok, de Ormánék ugyancsak: a papa, a mama, a három fiú és a két lány.

Mezei nagyon vékony gyerek volt. Könnyen sújtotta őt hanyatt bármikor a bokszoló Tiszai. Mit gondolt s mit nem a minap, felbandukolt Ormánékhoz, a középső Ormán fiúhoz, hogy erősítsék a barátságot. Többször járt már odafönt, na, ez kevés, mert ott volt minden napestig, ha tehette. Oda-odanyüstölt, mint orsó a kendervászonba. Ment, és ahogy odaért, nem zörgetett a kapun, hanem csak úgy belépett. Az Ormán fiú, a jó barát otthon volt, és otthon az édesanyja is, de rajtuk kívül sehol senki. A kétkerekű kordéra pakoltak villákat, gereblyéket. Na, ebből se lesz ma parittyapróba, tért magához Mezei, s akkor Ormán mama szólalt meg, hogy aszongya: megyünk a szeszgyárkertbe szénát gyűjteni. Ha van kedved hozzá, gyere velünk! Neked is jut egy villa vagy egy gereblye.

Az Ormán fiú és Mezei a kordé rúdját ragadta marokra, úgy ugrált, bolondozott le az úton végedesvégig. Egyikük nyerítgetett, másikuk hátrafelé rugdalt. Szaladtak volna, siettek volna, ámde fékezniük kellett magukat, mert a kordé hullajtani kezdte a villákat, és mert a mama le-lemaradozott.

Odaértek, s ott voltak a szeszgyárkertben a kordéval és a szerszámokkal. Ormán papa örvendett nekik, a lányok s a fiúk kacagták őket, de kapták a gereblyéket és a villákat kézbe, aztán gyűjtötték, gyűjtögették a szénát. Mezei életében először tartott villanyelet a markában. Nem csoda, ha egyszer-kétszer belebotlott a szerszámba. Ormán mama odaodalépett, okítgatta a fiút. Egy-két okítgatás ugyan később is jól jött volna még, de akkor a mama a lányaival tárgyalt, aztán hazasietett vacsorát főzni.

Az utolsó szénaboglyát pakolták Ormánék a kordéra. Mezei hangosat köszönt, aztán indult, hogy hazamegy. Hogy hazamenj, azt ugyan biztosan nem teszed meg, léptek a fiú mellé, s fogták karon őt az Ormán lányok. – Velünk jössz vacsorázni!

Ormánéknál az emeleten volt a vacsora, de már kint, a kapuban érezni lehetett a csirkepörkölt szédítő illatát. Az udvaron, s bent, kézmosás közben erőlködni kellett nyálfolyás ellen. Aztán fent, az emeleten, egy rövid, de meredek lépcső után, a terített asztalnál mint aranyszárnyú angyalcsapat vacsorázott a család. Mezei a barátja mellett ült. Otthon érezte magát. – Bárhogyan számolom jobbról és balról is, mindenképpen úgy látom, hogy hat gyermekem van, nem csak annyi, ahány papírom róluk – mondta Ormán papa. Nevetett, és jó étvágyat kívánt. – Öt gyermek mellé elfér a hatodik papír nélkül is – mondta Ormán mama. Mezeire nézett, aztán ő is jó étvágyat kívánt.

Fogyasztotta, igencsak vidáman fogyasztotta a csapat a csirkepörköltet és a puliszkát, közben-közben le-leszopta az ujjait. S nőttön-nőtt a lapítón a Bodrinak szánt csirkecsontrakás…

(RÉTHY ISTVÁN)

fotó: Balázs Csaba