2-án (1817) született Arany János.

25-én (1881) született Bartók Béla.

27-én (1676) született II. Rákóczi Ferenc.

27-én (1891) született Zilahi Lajos.

31-én (1900) született Szabó Lőrinc.  

„Arany János az európai magyar olvasó legnagyobb bánata: Európa nem vette tudomásul. Holott – vélik – ő mutathatta volna meg legjobban, mire képes ez a nyelv és ez a költészet: ő volt a magyar vers és nyelv legnagyobb mestere.” (Németh G. Béla)

A magyar irodalom legkiemelkedőbb epikus költője és az egyik legnagyobb magyar népi költőfejedelem. Majdnem fél évszázados költői munkássága során folyamatosan, de mennyiségileg és minőségileg egyenetlen eloszlásban születtek költeményei, ám mégis tökéletes irodalmi művek sokaságát alkotta meg.

Kétszáz esztendővel ezelőtt, 1817. március 2-án született Nagyszalontán. Az idős szülők – Arany György és Megyeri Sára – minden tőlük telhetőt megadtak kései gyermeküknek, aki részint lelki alkata révén, részint a féltő gondoskodás következtében zárkózott, túlzottan érzékeny s magába forduló lett.

Tizennégy éves korában Arany „praeceptori”, azaz segédtanítói állást szerzett. Keresményéből félre tudott tenni annyit, hogy 1833 őszén beiratkozhatott a debreceni református kollégiumba. A második debreceni tanév a romantikus művészpályák esztendeje. Beállt színésznek, majd amikor a debreceni társulat szétesett, vándorszínésznek ment. Új társulatával Máramarosszigetig jutott, ahol egy éjszaka álmában halottnak látta édesanyját. Másnap hazaindult gyalog Szalontára.

Otthon valóban szomorú helyzetet talált: távolléte alatt apja megvakult, édesanyja pedig néhány héttel hazaérkezése után meghalt. A színészkaland mély nyomot hagyott benne, a Bolond Istók második énekében (1873) is felelevenítette.

Nagyszalontai évek

A tízezer lelket számláló hajdúváros tisztviselőjeként a „hallgati ember” (ahogyan a hivatalnok Aranyt városában nevezték) példásan látta el feladatát. Végtelenül puritán életmódot folytatott, időközben megszaporodott családjáról kellett gondoskodnia (Juliska lánya 1841-ben, László fia 1844-ben született).

1842-ben Szalontára került rektornak hajdani debreceni diáktársa, Szilágyi István, a későbbi történész. Felületes, kapkodó, de mohón tájékozódó egyéniség volt. Aranyt ő biztatta Szophoklész- és Shakespearefordításra.

Költői bemutatkozása. - barátsága Petőfivel

1845 nyarán a Bihar vármegyei tisztújítás erőszakos cselekményei megmozgatták az egész magyar közvéleményt. Ekkor írta meg Az elveszett alkotmány című komikus eposzát (1845). Aranyt nemcsak a konzervatívok fellépése töltötte el keserűséggel, a szabadelvűekben is csalódott.

1845-ben Szilágyi ösztökélésére, és minthogy a kitűzött díj is csábította, nem kis tusakodás után végül Arany beküldte művét a Kisfaludy Társaság vígeposz készítésére kiírt pályázatára. El is nyerte a díjat, de a három bíráló közül Vörösmarty Mihály csak fenntartással nevezte az ő művét a legjobbnak.

Arany igyekezett okulni Vörösmarty bírálatából, s a János vitéz példáját követve írta meg Toldi című elbeszélő költeményét (1846). A Toldi írói körökben általános bámulatot keltett. A legtöbbet azonban Petőfi elismerése és barátsága jelentette Arany számára. Levelezésük jelentős kor- és irodalomtörténeti dokumentum, éles fényt vet kettejük művészi céljaira.

A szabadságharc és az önkényuralom idején

Arany csak messziről adózhatott elismeréssel barátjának a pesti forradalomban játszott szerepéért. Ahogy Petőfi, ő sem került be az első népképviseleti országgyűlésbe: korteskedés híján alulmaradt a vármegyei főjegyző ellenében. 1848 novemberében két hétig táborba szállt a szalontai nemzetőrökkel Arad védelmében. 1849 májusában állást vállalt a belügyminisztériumban, követte a kormányt Debrecenből Pestre. Az orosz csapatok bevonulását követően néhány napig bujdosásra adta fejét, s utána még hónapokig várta letartóztatását.

Anyagi helyzete kétségbeejtő volt. Állását, szolgálati lakását elvesztette; Kossuth-bankóit, melyekbe ingóságai értékét fektette, maga dobta tűzbe. 1851. október 15-től tanárként helyezkedett el a nagykőrösi református gimnáziumban, 1853-tól főgimnáziumban. Ekkor az elégia és irónia kettőssége jellemzi verseit (Családi kör, Kertben, 1851, Visszatekintés, 1852, A lejtőn, 1857), a vívódás és a bűnhődés lélekállapota kerül tragikus környezetbe balladáiban is (V. László, Ágnes asszony, 1853, A walesi bárdok, Szondi két apródja, 1856), amelyek történelmi tárgyuk ellenére is a jelenhez szólnak, s mivel az igazság érvényre jutását hirdetik, a kortársak lelkesítő példázatként olvassák. Arany 1854-ben publikálja a Toldi estéjét, 1856-ban a Kisebb költeményeket.

Az irodalmi élet szervezőjeként

1858-ban az Akadémia tagjává választotta. 1860 őszén elfogadta a Kisfaludy Társaság igazgatói tisztét, fölhagyott nagykőrösi tanári állásával és Pestre költözött. Rendkívül magas színvonalú folyóiratot szerkesztett, előbb Szépirodalmi Figyelő (1860–1862), majd Koszorú címmel (1863–1865). A Kisfaludy Társaság igazgatójaként fáradhatatlanul szervezte a felolvasói üléseket, gondozta a kiadványokat. Madách Imre nagyszerű művét, Az ember tragédiáját (1860), melynek világképe rokon az övével, ő fedezte fel, szövegét nyelvileg javította, kiadását megszervezte, s a művet is, szerzőjét is bevezette a Kisfaludy Társaságba. Arany buzgalmának köszönhető, hogy megkezdődik a teljes magyar Shakespeare-fordítás ügye, kezdetét veszi a magyar Molière-kiadás és még sok más jelentős fordítás készül.

Az utolsó évek

A hetvenes években ismét sokat betegeskedett, ami végképp emberkerülővé tette. 1879-ben több évtizedes küzdelmére tett pontot a Toldi- trilógia középső részének, a Toldi szerelmének befejezésével. Úgy érezte, nagyon megkésett vele; a közönség ízlése időközben nagyon megváltozhatott. A Toldi szerelmét saját költségén engedte csak kinyomtatni, kis példányszámban.

Szerette volna más töredékeit is befejezéshez juttatni, 1881-ben a Csaba királyfi két énekével készült el, holott már évek óta olvasni se látott. Petőfi szobrának felavatására már nem mehetett el, 1882. október 22-én hunyt el. Öregkori vallomásai aggastyánt sejtetnek, holott csak 65. esztendejét töltötte be.

Forrásanyag:

– Pintér Jenő, hatodik kötet: Pintér Jenő, Magyar irodalomtörténet I. A MAGYAR IRODALOM A XIX. SZÁZAD MÁSODIK HARMADÁBAN. (pdf), 409-546. o. (1933)

– Sőtér István, IV. kötet: Sőtér István, A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1849-TŐL 1905-IG. Budapest: AKADÉMIAI KIADÓ, 409-546. o. (1965)