Megszólalnak a kövek
Ameddig a szemed ellát a templom dombjáról, minden
a földesúré volt. A faluban mindenki az ő cselédje.
Mind az ő kenyerén éltek. Alig érdemes a szóra az
a néhány holdacska, amit az eklézsia mondhatott a
magáénak, meg az a hat kis földecske, amit hat parasztcsalád
szerzett magának. De ezek is így-úgy a
földesúr ajándékából vagy az ősei adományaképpen
keletkeztek. A földesúr jószivű, heves vérű, gondatlan,
igazi magyar volt. Persze tönkrement a végén. A
saját hibáin kivül nagy világrengető események is
közbejátszottak erre. A föld kicsúszott a lába alól s ő
búcsút mondott a földnek. Elment.
Új, furcsa világ
köszöntött be a faluba. A földeket felosztották. Megszűnt
a domínium. De más dolog is következett. Az
eklézsia egyszerre a halál partjára jutott. Mert az eklézsia
tulajdonképen a cselédekből és azok gyermekeiből
állott. Régi cselédség volt ez, a földesúr ősei telepítették az őseiket ide. Nyelvben, vallásban egy kis szigetet
alkottak és nemzedékről nemzedékre cselédkedtek
és dicsérték az Istent a domb tetején álló öreg
templomban. Most pedig ezek a cselédek, akik az „úr
dolgából” éltek, föld nélkül, tehát kenyér nélkül maradtak,
ők nem kaptak az osztozkodásból. Mehettek a
világnak. Mentek is. Minden vasárnap újabb és újabb
családok búcsúzkodtak a templom előtt, prédikáció
után.
A fiatal tiszteletes úr és az öreg templom vasárnapról
vasárnapra láthatták, mint apad el a gyülekezet,
mint az elfolyó vér a halálos sebekkel ütött
testből.
– Maholnap nincs kinek prédikálnom! – mondta
sóhajtva a tiszteletes úr a feleségének.
A templom nem tudott szólani. De gondolkozott.
Nagyon szomorú gondolatai voltak. A falain repedések cikáztak végig a gondolatai terhétől és mohos fedélzete
keservesen meg-megroppant. Én azt gondolom,
jobb, hogy nem tudott beszélni. Ki tudná elbírni
egy ilyen öreg templom gondolatait?
Végre egy vasárnapon az utolsó cseléd is búcsút
mondott a templom előtt. Öreg, családtalan ember
volt, elszegődött valaminek egy másik, még álló szigetre.
A tiszteletes úr és a hat parasztember, akiknek volt
földecskéjük, nagy búsan egyedül maradtak. Mikor
ezek is hazafelé szállingóztak, a tiszteletes úr visszamarasztotta
Jánost, a kurátort. János valami negyven-negyvenöt
éves, értelmes, komoly ember volt,
írástudó mind a két értelemben, mert tudott betűt
vetni és a Bibliában is járatos volt.
Sokáig állt a tiszteletes úr a templom előtt, a dombon,
és a tekintete messze elkalandozott hegyekvölgyek
felett. A kurátor illedelmes hallgatással várta,
mit akar. Végtére köhentett egyet, hogy szóljon
már.
A tiszteletes úr összerezzent, aztán kezét a kurátor
vállára téve, megszólalt:
– János, maga becsületes, igaz barátom volt és hű
szolgája az eklézsiának. Látja, hogy itt vége mindennek.
Hát gondoltam, megmondom magának, mit határoztam.
Jobb lesz maguknak is, ha én is elmegyek
innen.
Az öreg templom gerendázatán és falain nyöszörgő
ropogás futott végig. A templom figyelt és gondolkozott.
A tiszteletes úr folytatta:
– Hat család, aki maga is alig él, papot nem tarthat
többé. Eddig úgy-ahogy az uradalom tartott el engem.
Sovány kenyér volt, nem panaszlom, szívesen ettem,
hogy összetartsam a nyájat. De most már vége. Mióta
az uradalom megszűnt, csak nyomorgok. A kis papi
földet meg nem tudom használni, mert nincs hozzá
marhám, felszerelésem. Feleségem van, gyermekeim
vannak. El kell mennem.
– Mi többet nem kapunk pásztort! – szólt csendesen
a kurátor, a távolba meredve.
– Hozzácsatolják valamelyik anyaegyházhoz, és beszolgáló
lelkészt kapnak.
– Ritkán látjuk mi azt. Tudom mi az, tiszteletes úr.
Benövi a fű a templom küszöbét. A kocsma küszöbe
meg elkopik a csizmáinktól. Ez az, ha megszűnik az
anyaegyház.
– Nem járták sokan a templomot eddig se – válaszolt
a tiszteletes úr. – Ha ritkábban hallják a hívó
harangot, szívesebben jőnek.
A kurátor a templom felé fordult. Levette a kalapját.
Nézte, nézte az elfeketült falakat, az öreg tornyot,
a mohos fedelet.
– Ez a templom összedől, ha nem lesz papja –
mondotta meggyőződéssel. A ház is, ha nincs állandó
gondozója, magában összedűl lassankint. Nem bír
üresen állni. A templom se. Mert ha kevesen is jöttek,
de jöttek. Aztán a templom tudja, hogy vannak, akik
hozzá tartoznak. Aztán az emberek ha nem is jőnek,
de tudják, hogy van templom és pap. Higgye meg,
tiszteletes úr, az a nagy dolog, hogy van templom és
pap. Az emberek rosszak és sűrűn járják a kocsmát.
De néha a toronyra néznek, és a szemüket a torony az
égre emeli. Mutatja, hogy van Isten. Hallják a harangot
és eszükbe jut az imádság. Tudják, hogy a tiszteletes
úr imádkozik a templomban, és ez jólesik nekik.
Megkérdik, miről beszélt a pap? És örömmel bólogatnak
rá, mert igaz. Mert kell a népnek a pap, meg a templom. Higgye meg, kell. Nem olyan
rossz a nép, ha jó papja van. De még egy
öklömnyi pap is jobb a semminél. Pásztor
nélkül elvész a nyáj. Még van egy kis nyája, tiszteletes úr.
– Mind igaz, János. De hát nem tudok itt
megélni.
A kurátor magába mélyedt. Erősen töprengett.
Le is ült a templom küszöbére. Nagyon
meggondolkozott. Hosszú percek múlva megszólalt:
– Gondótam volna valamit, tiszteletes úr.
Csak paraszti ésszel gondótam, de szívesen.
Hat ember nem tarthat papot, igaz. Urat
nem tarthat, habár illenék, hogy úri módon
tartsa a nép a papot. De ha tiszteletes úr is
akarná, lehetne valahogy. Dolgozzunk
együtt. A papi földet meg az én földemet vegyük
egybe. Legyünk egy család. Hiszen
családja a papnak a nyája. Én adok marhát és szerszámot
a munkába, meg a családomat. Négy fiam, két
leányom van, meg a feleségem is jódógú. A tiszteletes
úr tanuljon meg velem dolgozni, meg a gyermekei is,
meg a felesége. Amit az Isten ad, legyen közös. Aztán
a gyermekek összeházasodnak majd, gyermekeik
lesznek, és mindig lesz eklézsia. Egy fiút mindig papnak
adunk, és mindig lesz pap. A többi öt családot is
összetartjuk és testvérek leszünk. Nem veszünk el.
Megmaradunk. A tiszteletes úr szombaton nem fog
dógozni, hogy készülhessen a prédikációra. No, jó
lesz?
A kurátor ragyogó arccal nézett a papra. Maga is
gyönyörködött, hogy ki tudta találni.
A tiszteletes úr félig tréfásan, félig komolyan nézett
reá. A feleségére gondolt. A felesége jó gazdasszony
volt és munkás asszony is, de úriasszony. Nemes
származás. Iskolázott lélek. Zongora és szépirodalom
volt a fényűzése. A gyermekeket úri iskolába járatták
a városban. Urakat és úriasszonyokat akartak nevelni
belőlük. A pap felnevetett. Furcsa gondolatai vannak
ennek a parasztembernek!... S mégis jólesett neki
ez a beszéd.
Jólesett az öreg templomnak is. Ablakszemei felragyogtak
a napsugárban, és a torony ablakán fehér galambokat
röpített ki a levegőbe, mint vidám kacagást.
– Hogy jutott az eszébe ilyen? – kérdezte a tiszteletes
úr mosolyogva.
– Rég töprengek rajta – felelt János becsületes ön-
érzettel –, de nem tudtam vóna így... de most kigyütt,
mintha csak súgták volna. Mintha a templom súgta
vóna, úgy mondtam. De állok mellette. No, tiszteletes
úr, széna vagy szalma?…
– Tudom, hogy a templomért meg az eklézsiáért
mondta, János. Tudom, hogy szívből mondta. De nem
gondolta meg jól. Nem lehet ezt megcsinálni…
– Csak szeretet kell hozzá – mondta a paraszt nyugodtan
(mert nem magától beszélt, hanem az öreg
templom súgta neki), csak szeretet kell, hogy a tiszteletes
úr lehajoljon hozzánk… mert megbecsülnők
érte családjával együtt! Nem lenne kisebb, tiszteletes
úr. Hiszem, hogy a többi öt családok is így gondolkoznak,
ha elmondom nekik. Hallja csak, úgy
súgja valami nekem, hogy régen így kellett volna…
mindig.
– Hát majd beszélek róla a feleségemmel, János –
mondta a pap mosolyogva. – De nem hiszem. Nemigen
lehetséges.
Délután odaheveredett a pap családjával a templom
árnyékába, a pázsitra. Elmondta a dolgot. A papné
nevetett.
– Bolond az a János! – mondta. – Nem lehetünk mi
parasztok! El kell mennünk innen, ahol tehetséged
szerint megfizethetnek. Holnap menj be a püspökhöz
és érdeklődj utána, hova-merre lehetne? Az őszre már
kell hogy valami más otthonunk legyen.
Alkonyat felé odaballagott a kurátor, ragyogó arccal
vezetve az öt parasztot, a menyecskéikkel együtt.
Mind mosolyogtak.
– Megbeszéltük – jelentette a kurátor. – Mind akarják.
Mind örvendenek. Mind egy család akarnak lenni.
A jó Isten súgta nekem ezt!… – áradozott boldogan.
– Megtanítom tehenet fejni, tiszteletes asszony! –
mondta kacagó jószívvel egy menyecske.
– Én fonni és szőni! – tódította a másik.
– Én kévét kötni! – kiáltotta a harmadik.
– Ugyan, János – szólt a papné nevetve –, mért bolondította
el ezeket az embereket? Csak nem gondolja,
hogy én parasztasszony leszek, hogy az uram parasztember
lesz? Kap ő eklézsiát, amilyen csak kell!
Nem azért tanult, mit képzel?
Mintha leforrázták volna a társaságot. Az már más,
ha megvetik őket! Akkor nem szóltak semmit. Ha
ilyen büszke a tiszteletes asszony, akkor persze hiába!
Megszégyellték magukat. Elkullogtak. A pap megnyugtató
szavakat mondott, miközben érezte, hogy a
szívében valami összeomlott. A parasztok búsan szállingóztak
haza.
Ekkor hideg szél kezdett fújni, és a szélben keservesen
sírt az öreg torony. A szél meglóbálta a kis harangot,
és az szaggatottan zokogott. Az ég beborult. Hirtelen
vihar közeledett. Nagyot villámlott az ég alján,
és messziről fenyegető, tompa dörgés morajlott fel.
A papék bemenekültek az első, kopogó esőcseppek
közt a házba.
A világra nagy sötétség ereszkedett. A sötétségben
sivító szél körülforogta az öreg templomot. Az öreg
templom csak az emberekkel nem tudott beszélgetni,
a széllel tudott.
– Mivel törjem meg a lelkét annak az embernek? –
kérdezte a széltől. – Mivel győzzem meg, hogy itt kell
neki maradnia? Mivel rázzam fel a lelkiismeretét?
A szél dörgés, villámlás és zuhogó zápor között felelgetett
a maga nyelvén. Végre megegyeztek valamiben.
A szél hirtelen elnyargalt nagy messzire, és egy
hegy tetején megállva, egész erejét összeszedte.
Az öreg templom nagyot sóhajtott. Borzongó recsegés
futott át a bordáin. Aztán elnémult és várt megadással.
Ekkor a sötét, dörgő, villámló, záporos éjszakában
minden erejéből, bömbölve zúdult rá a szél a hegyről.
Irtózatos roppanás, s a torony végigvágódott a földön,
ezer darabra zúzódva. A harang sikoltva repült a papi
ház fedelére, és kalimpálva, csengetve, jajgatva gurult
az ajtó elé.
Újabb szélroham, még rettentőbb, még
ítéletnapibb… az öreg templom, úgy ahogy állt, összerogyott,
és halálsikoltása és végső hörgése megremegtette
az egész falut. Az öreg templom meghalt, hogy
felrázza a pap lelkiismeretét…
Sírva állottak felette reggel mindnyájan.
– Vége az Isten házának! – zokogták. – Végünk van
nekünk is. A tiszteletes úr elhagy, a templom utána
dőlt. Isten elhagyott minket.
– Menjünk a kocsmába! Igyuk le magunkat! – üvöltötte
kétségbeesetten, vad haraggal a kurátor. Az arcokon
valami rettentő, istenkáromló dac vonaglott vé-
gig:
– Menjünk! – ordították.
De a pap megragadta a kurátor karját, és átszellemült
arccal, az égre nézve, kezét esküre emelve kiáltott
fel:
– Megálljatok! Isten szólt itt nekem és nektek! A
templomot újra kell építeni. Úgy segéljen meg az Isten
engem, amint újraépítem! Itt maradok.
( Makkai Sándor)