2-án
(1817) született Arany János.
25-én
(1881) született Bartók Béla.
27-én
(1676) született II. Rákóczi Ferenc.
27-én
(1891) született Zilahi Lajos.
31-én
(1900) született Szabó Lőrinc.
Arany János
„Arany
János az európai magyar olvasó legnagyobb bánata: Európa nem
vette tudomásul. Holott – vélik – ő mutathatta volna meg
legjobban, mire képes ez a nyelv és ez a költészet: ő volt a
magyar vers és nyelv legnagyobb mestere.” (Németh G. Béla)
A
magyar irodalom legkiemelkedőbb epikus költője és az egyik
legnagyobb magyar népi költőfejedelem. Majdnem fél évszázados
költői munkássága során folyamatosan, de mennyiségileg és
minőségileg egyenetlen eloszlásban születtek költeményei, ám
mégis tökéletes irodalmi művek sokaságát alkotta meg.
Kétszáz
esztendővel ezelőtt, 1817. március 2-án született Nagyszalontán.
Az idős szülők – Arany György és Megyeri Sára – minden
tőlük telhetőt megadtak kései gyermeküknek, aki részint lelki
alkata révén, részint a féltő gondoskodás következtében
zárkózott, túlzottan érzékeny s magába forduló lett.
Tizennégy
éves korában Arany „praeceptori”, azaz segédtanítói állást
szerzett. Keresményéből félre tudott tenni annyit, hogy 1833
őszén beiratkozhatott a debreceni református kollégiumba. A
második debreceni tanév a romantikus művészpályák esztendeje.
Beállt színésznek, majd amikor a debreceni társulat szétesett,
vándorszínésznek ment. Új társulatával Máramarosszigetig
jutott, ahol egy éjszaka álmában halottnak látta édesanyját.
Másnap hazaindult gyalog Szalontára.
Otthon
valóban szomorú helyzetet talált: távolléte alatt apja
megvakult, édesanyja pedig néhány héttel hazaérkezése után
meghalt. A színészkaland mély nyomot hagyott benne, a Bolond Istók
második énekében (1873) is felelevenítette.
Nagyszalontai évek
A
tízezer lelket számláló hajdúváros tisztviselőjeként a
„hallgati ember” (ahogyan a hivatalnok Aranyt városában
nevezték) példásan látta el feladatát. Végtelenül puritán
életmódot folytatott, időközben megszaporodott családjáról
kellett gondoskodnia (Juliska lánya 1841-ben, László fia 1844-ben
született).
1842-ben
Szalontára került rektornak hajdani debreceni diáktársa, Szilágyi
István, a későbbi történész. Felületes, kapkodó, de mohón
tájékozódó egyéniség volt. Aranyt ő biztatta Szophoklész- és
Shakespearefordításra.
Költői bemutatkozása.
- barátsága Petőfivel
1845
nyarán a Bihar vármegyei tisztújítás erőszakos cselekményei
megmozgatták az egész magyar közvéleményt. Ekkor írta meg Az
elveszett alkotmány című komikus eposzát (1845). Aranyt nemcsak a
konzervatívok fellépése töltötte el keserűséggel, a
szabadelvűekben is csalódott.
1845-ben
Szilágyi ösztökélésére, és minthogy a kitűzött díj is
csábította, nem kis tusakodás után végül Arany beküldte művét
a Kisfaludy Társaság vígeposz készítésére kiírt pályázatára.
El is nyerte a díjat, de a három bíráló közül Vörösmarty
Mihály csak fenntartással nevezte az ő művét a legjobbnak.
Arany
igyekezett okulni Vörösmarty bírálatából, s a János vitéz
példáját követve írta meg Toldi című elbeszélő költeményét
(1846). A Toldi írói körökben általános bámulatot keltett. A
legtöbbet azonban Petőfi elismerése és barátsága jelentette
Arany számára. Levelezésük jelentős kor- és irodalomtörténeti
dokumentum, éles fényt vet kettejük művészi céljaira.
A szabadságharc és az
önkényuralom idején
Arany
csak messziről adózhatott elismeréssel barátjának a pesti
forradalomban játszott szerepéért. Ahogy Petőfi, ő sem került
be az első népképviseleti országgyűlésbe: korteskedés híján
alulmaradt a vármegyei főjegyző ellenében. 1848 novemberében két
hétig táborba szállt a szalontai nemzetőrökkel Arad védelmében.
1849 májusában állást vállalt a belügyminisztériumban, követte
a kormányt Debrecenből Pestre. Az orosz csapatok bevonulását
követően néhány napig bujdosásra adta fejét, s utána még
hónapokig várta letartóztatását.
Anyagi
helyzete kétségbeejtő volt. Állását, szolgálati lakását
elvesztette; Kossuth-bankóit, melyekbe ingóságai értékét
fektette, maga dobta tűzbe. 1851. október 15-től tanárként
helyezkedett el a nagykőrösi református gimnáziumban, 1853-tól
főgimnáziumban. Ekkor az elégia és irónia kettőssége jellemzi
verseit (Családi kör, Kertben, 1851, Visszatekintés, 1852, A
lejtőn, 1857),
a vívódás és a bűnhődés lélekállapota kerül tragikus
környezetbe balladáiban is (V. László, Ágnes asszony, 1853, A
walesi bárdok, Szondi két apródja, 1856), amelyek történelmi
tárgyuk ellenére is a jelenhez szólnak, s mivel az igazság
érvényre jutását hirdetik, a kortársak lelkesítő példázatként
olvassák. Arany 1854-ben publikálja a Toldi estéjét, 1856-ban a
Kisebb költeményeket.
Az irodalmi élet
szervezőjeként
1858-ban
az Akadémia tagjává választotta. 1860 őszén elfogadta a
Kisfaludy Társaság igazgatói tisztét, fölhagyott nagykőrösi
tanári állásával és Pestre költözött. Rendkívül magas
színvonalú folyóiratot szerkesztett, előbb Szépirodalmi Figyelő
(1860–1862), majd Koszorú címmel (1863–1865). A Kisfaludy
Társaság igazgatójaként fáradhatatlanul szervezte a felolvasói
üléseket, gondozta a kiadványokat. Madách Imre nagyszerű művét,
Az ember tragédiáját (1860), melynek világképe rokon az övével,
ő fedezte fel, szövegét nyelvileg javította, kiadását
megszervezte, s a művet is, szerzőjét is bevezette a Kisfaludy
Társaságba. Arany buzgalmának köszönhető, hogy megkezdődik a
teljes magyar Shakespeare-fordítás ügye, kezdetét veszi a magyar
Molière-kiadás és még sok más jelentős fordítás készül.
Az utolsó évek
A
hetvenes években ismét sokat betegeskedett, ami végképp
emberkerülővé tette. 1879-ben több évtizedes küzdelmére tett
pontot a Toldi- trilógia középső részének, a Toldi szerelmének
befejezésével. Úgy érezte, nagyon megkésett vele; a közönség
ízlése időközben nagyon megváltozhatott. A Toldi szerelmét
saját költségén engedte csak kinyomtatni, kis példányszámban.
Szerette
volna más töredékeit is befejezéshez juttatni, 1881-ben a Csaba
királyfi két énekével készült el, holott már évek óta
olvasni se látott. Petőfi szobrának felavatására már nem
mehetett el, 1882. október 22-én hunyt el. Öregkori vallomásai
aggastyánt sejtetnek, holott csak 65. esztendejét töltötte be.
Forrásanyag:
–
Pintér Jenő, hatodik kötet: Pintér Jenő, Magyar irodalomtörténet
I. A MAGYAR IRODALOM A XIX. SZÁZAD MÁSODIK HARMADÁBAN. (pdf),
409-546. o. (1933)
–
Sőtér István, IV. kötet: Sőtér István, A MAGYAR IRODALOM
TÖRTÉNETE 1849-TŐL 1905-IG. Budapest: AKADÉMIAI KIADÓ, 409-546.
o. (1965)