Vannak helyek, ahol otthon érzem magam, akkor
is, ha soha nem voltam ott azelőtt. Vannak helyek,
melyek visszahívnak. Ahol ellenségünk és barátunk,
az idő múlása ellenére maradandót alkotnak. Ez a
vágy örök emberi törekvés, hiszen Isten képére teremtettségünk
folytán a maradandó alkotás örök vágya
bennünk él.
Marosvécs. Kimondom a nevet, és csendben magamba
nézek. Figyelek. Fáradt szeptemberi szellő havasi
rétek illatát hozza az Istenszéke felől. Egy hely,
ahol történelmi és egyháztörténelmi, irodalomtörténeti
és magánéletbeli „véletlenek” sorozata maradandót
alkotott. 1921 augusztusában, Trianon letargiájának
árnyékában néhai Csíki István lelkipásztor akart valami
mást, valamit másképpen, mint ami addig volt.
És társakra talált, akik vele együtt akarták azt, hogy
magyarságunk evangéliumi hite a lehetetlen helyzetben
is lehetőségként tartsa meg a történelem szele
által megtépázott népünket. Mint erő, amely független
minden emberitől. Az akkor papírra vetett jegyző-
könyv kinyitva ott állott az asztalon. Benkő Mihály
jelenlegi lelkipásztor helyezte oda, hogy látható jele
legyen annak, amiről beszélünk e napon. Vécsi szövetség.
95 év telt el azóta, hogy néhány erdélyi lelkipásztor
e két szóban olyan baráti társaságot nevezett meg,
melynek kiteljesedésével elindult egy mozgalom. És
ma, most, ismét történik valami. Összegyűlünk, ünnepelni.
Emlékezni és felvenni a porból az eszme övét.
Felövezni vele derekunkat, és úgy indulva tovább, hittel
munkálkodni. Valamit másképpen, mint ahogy
eddig.
Nem beszámolót írok. Átadni azt, amit e napon át-
éltem, szavakban lehetetlen lenne. De akik ott voltunk,
valamit mindannyian megértettünk. Lelkészek,
püspökök, tanárok, tudósok, főkonzul, polgármesterek,
tanítók, teológusok, idősek, fiatalok és gyerekek.
Nagyszülő sírjára virágot helyező, emlékező családtagok
és Marosvécs szellemével először találkozók.
Kolumbán Vilmos egyháztörténész, teológiai professzor
előadásában megelevenedett a kor, amelyben
Marosvécs fontos szerepet kapott. Lelki irányzatok és
mozgalmak, ébredés és új szövetségek indultak a
múlt század elején, amikor egyszerre lobbant fel a lelki
láng Budapesten, Pécelen, Debrecenben és
Marosvécsen. Aztán 1948-ban, intézményes és hivatalos
formáját elveszítve, lappangó módon éltek
tovább az istentelen fél évszázad minden elnyomása
ellenére. Nőszövetség, IKE, FIKE, Leányszövetség és
mások.
Dr. Fekete Károly tiszántúli püspök előadásában
különböző személyek, tanárok, emberek tevékenysé-
gén át körvonalazódott a lelki ébredés és teológiai
iránykeresés csodákkal teli korszaka. Kató Béla mint
Erdély jelenlegi püspöke inkább a jelenről beszélt,
mint hűséges „felvigyázó” (episcopos), akinek az a feladata,
hogy a múlt tanulságait a jelenbe hozza át, kihasználva
a fejlődés, a politikai helyzet és a társadalmi
állapotok minden adódó lehetőségét. A vécsi templom
évszázados szószékén elhangzó beszédében ké-
sőbb visszatért erre a gondolatra, kifejezve, hogy a
Vécsi szövetség ma általunk elevenedik meg, hiszen
adott a hely, a személyek és a szándék, akárcsak akkor
– 95 esztendővel ezelőtt.
És a szándék mellett valami maradandó is. Egy
könyv, mely a Görgényi Református Egyházmegye
jelenlegi lelkipásztorainak prédikációit tartalmazza.
Mert az emberi szó elszáll, de az írás marad. Hogy
amikor az évszázadok kiterjedt legelőin lelki nyájukat
vigyázó pásztorok beleolvasnak majd, egy kicsit
Vécsre is emlékezzenek. Itt mutattuk be Isten kegyelmének
eme jelét a közelgő fél évszá-
zados reformáció emlékére „Szólj,
Uram, mert hallja a te szolgád” címmel.
A folytonosságot sugallta, hogy
köztünk voltak a vécsi kastély jelenlegi
örökösei is. Úgy éreztem, hogy
történelmünk minden vesztesége
ellenére – győztünk. Mohácson és
Trianonon át, egy istentelen hatalom
fél évszázadának minden romboló
munkája ellenére itt vagyunk
és szól az ének: „Tebenned bíztunk,
eleitől fogva…” A kastély árnyéká-
ban zajló történelem nem sodort el.
A templom és az iskola megvannak
számunkra. És a jövő. Igaz, hogy
tőlünk függ, hogyan használjuk.
Hallgatunk-e a költő szavára, mely
székely ruhás lány ajkáról hangzott
a visszaszerzett iskola udvarán. „Ne hagyjátok a templomot..., a templomot s az iskolát!”
Ha igen, akkor beteljesedik az áldás, melyet Kató
Béla püspök adott át az iskola udvarán a
vécsieknek és nekünk, vendégeknek. Ötvenkilenc
lelkipásztornak Erdély minden szegletéből. És a
népnek, Isten népének, mert a lehetőségünk még
megvan arra, hogy igazán azzá legyünk.
Dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul
elmondta, jó volt ide jönni, ünnepelni egy néppel,
egy egyházzal, és annak örömében részt venni.
Benkő Mihály helybéli lelkipásztor és Ősz Sándor
Előd egyházkerületi levéltáros beszámolójában a
néhai vécsi tanítók, kántorok, iskolamesterek áldozatos
munkájáról hallhattunk. Aztán „hosszú
sorban” indultunk a hegyen épített vécsi templomba.
Szász Attila görgényi esperes igehirdetésében Illés
próféta esőt hirdet, akkor, amikor még nem látszik
semmi jele annak. Szavait hallgatva úgy éreztem,
nekünk, lelkipásztoroknak ez a feladatunk. Ahogyan
egykor a Vécsi szövetség is kifejezte, amikor pontokba
szedve rögzítette hitelveit. A lehetetlenben is lehetőséget
hirdetni. Most is, ma is. Amikor népek vándorolnak,
egyházidegenné válik a nemzet és haszonelvűség
uralkodik mindenben.
Csíki István egykori vécsi lelkipásztor sírja körül
állva arra gondoltam: mi lesz 95 év múlva? Valaki
emlékezni fog-e, hogy mi volt ma Marosvécsen? Hálaadás
egy visszakapott iskoláért? Tartalmas előadások
a témában jártas előadóktól? Lelki közösség? Igen.
Mindez megvolt, de hiszem, hogy ennél több is. Titkok
helye is Marosvécs, Isten csendes csodáinak kibontakozása,
ahol az Ő erejével – hiszem – sikerült
valami maradandót alkotni. Van jövő az Istenszéke
alatt. Van erős hitű, buzgón munkálkodó lelkipásztor
pár. Tanítók és nemzedékek, amelyek ott nőnek fel,
ahol néhai Csíki István sírfelirata Jézus szavait hirdeti:
„Ahogy én szerettelek titeket, ti úgy szeressétek
egymást”. Mert más maradandót nem alkothatunk.
Ez marad, mint a kő, melyet nem görget el az ár, az
idő sodrása. Most azért megmarad a hit, remény, szeretet
– e három. Ezek között pedig legnagyobb a szeretet.
Az is, ami a vécsiek vendégszeretetében, a kastélyt
bemutató Kemény-leszármazottak buzgóságá-
ban, gyerekek énekében jön elénk az alkonyba merü-
lő szeptembervégen. A nap sugarai visszavonulnak, a
sötétség lassan felkúszik a fenyves völgyeken, de az
Istenszéke ott őrködik a táj felett. A sötétségben is…
(SZÉKELY LEVENTE
- toldalagi lelkész)