Böjte Lídiát Szászrégenben mindenki ismeri,
noha Zágon szülötte. Az itt töltött évtizedek
alatt azonban annyi mindennel gazdagította
Maros megyét és a régeni magyar közösséget,
hogy akár helybélinek is hihetnénk. A Babeş–
Bolyai Tudománygyetemen szerzett magyarorosz
szakos diplomát, jelenleg a szászrégeni
Alexandru Ceuşianu Általános Iskolában tanít,
melynek I. didaktikai fokozatú tanára.
Emellett a Kemény János Művelődési Társaság életét szervezi, folyamatosan tartja a kapcsolatot
az erdélyi és anyaországi kulturális élet
sok-sok szereplőjével. Mintha a nap nem is huszonnégy
órából állna errefelé. 2000-ben a Romániai
Magyar Pedagógusok Szövetsége neki
ítélte az Ezüstgyopár díjat, melyet minden évben
azok kapnak, akik az oktatás terén maradandó
értéket teremtenek, s életpályájuk példaértékű.
Otthonában ültünk le beszélgetni, s teázás közben
erről a bizonyos életpályáról faggattam.
-Hogyan lett tanár? Miből fakad ez a
pedagógusi elhivatottság?
-Zágonban születtem, s az ottani tanító nénit
annyira szerettem, hogy már 5. osztályban tudtam,
magam is ilyen munkát szeretnék végezni. Tőle
tanultam meg, hogy lehet sértegetések, agresszió
nélkül fegyelmezni, nevelni. Meghatározó élmény
volt, akárcsak a sepsiszentgyörgyi középiskolás évek
a Székely Mikó Kollégiumban. Azt, hogy a magyar
szak mellé az oroszt választottam, Péter Albertnek
köszönhetem, aki a híres mikós néptáncegyüttest
vezette. Az orosz kultúra szeretete végigkísérte a
pályámat, folyamatosan gyakorolom ma is a nyelvet.
1972-ben érettségiztem, ekkoriban minden jó
tanuló valamilyen jól fizető pályára készült. Orvosok,
mérnökök lettek közülük sokan. Mivel osztályelső
voltam, csodálkoztak, amikor megtudták, hogyan
döntöttem. Tudtuk, ez azzal jár, hogy falura kerülök,
kicsi fizetéssel. Sosem érdekelt, még az ingázások
idején sem. Az eltelt negyven év alatt minden reggel
szívesen indultam munkába, s ha ma újra
választanom kellene, megint ezen az úton járnék.
Sohasem fogom politikára a gyenge eredményeket,
tőlünk függ, mit csinálunk. Akármilyen a tanügy, a
pedagógus hozzáállása a döntő. Sosem éreztem, hogy
lebecsülnének. Lehet, hogy a közéletben nem tartják
túl sokra az oktatásban dolgozókat, de a diákok és a
szülők véleménye számít. Aki lelkiismeretes, nem
sajnálja az idejét, erejét, azt megbecsüli a társadalom.
Most is ugyanúgy szeretem a gyermekeket, mint
negyven éve. Ettől voltam boldog, mert azzal
foglalkozhattam, amit szeretek.
-Mit kell tudnunk a Kemény János
Művelődési Társaságról?
-A KJMT 1990 előtt irodalmi kör volt, akkoriban a
művelődési ház keretében működött. 1974-ben jött
létre, 1977-től vagyok a tagja. A 80-as évek elején
többen vezettük, szerveztük, majd a Sütő Andrástalálkozó
után eltávolítottak a vezetőségből, mert a
Szabad Európa is hírt adott az eseményről. Az 1989-
es változások után kerültem vissza a Társaság élére,
mikortól is dr. Török Bélával irányítottuk a munkát.
A régi vezetők közül páran Magyarországra mentek,
mások meghaltak, míg végül egyedül maradtam. Tovább terveztük a tevékenységeket, szerveztünk,
könyveket is bemutattunk. A segítőim Demeter József
ny. református lelkész, Menyei Ildikó könyvtáros,
Fábián András a művelődési házból, Nagy Atilla
tanár, és rajtuk kívül még sokan, barátok, kollégák. A
szervezéshez felhasználom a közösségi oldalakat is. A
Társaság magva körülbelül negyven ember.
A cél elsősorban a szászrégeni és környékbeli
irodalmi, történelmi hagyományok ápolása, a magyar
identitás megőrzése, az összetartozás megerősítése a
Kemény János-i szellemiség jegyében. A különböző
életkorú és társadalmi réteghez tartozókat úgy
próbáljuk megszólítani, hogy minden évben
megünnepeljük a magyar nyelv és a költészet napját,
a diákoknak versenyeket szervezünk, s mindezt
magas színvonalon. Olyan előadókat hívunk, akiknek
az egyénisége, a szellemisége nagy hatással van a
közönségre. A művészek, a tudományos élet képviselői
szívesen jönnek Szászrégenbe, mert az itteni magyar közösség igényli ezeket a rendezvényeket. Mindenki
kellemes hangulatban, lelki értelemben is
gazdagabban tér haza. Régenben hiteles vagyok, mert
tudom, kiket hívok meg, s ha azt mondom: „Bogdán
Zsolt hatalmas színész! Gyere el, mert ilyen Adyt még
nem láttál!”, akkor elhiszik nekem, s tudják, hogy
nem csalódnak. Van egy emlékkönyvünk is, ami
egykor komoly dokumentuma lesz az itteni kulturális
életnek.
-Melyek voltak a legemlékezetesebb
rendezvények?
-Kányádi Sándor 1982-ben járt nálunk, Sütő
András 1985 után. A vendégkönyvet sajnos csak 91
óta vezetjük, az ő bejegyzéseik hiányoznak. Sütő
akkor már kegyvesztett volt, a kultúrház akkori
igazgatója nem is fogott vele kezet. Nem volt könnyű
rábeszélni, hogy eljöjjön, nem járt kö-
zönségtalálkozókra. Többen is javasolták, hogy
keressem meg személyesen, így aztán egy
munkatársnőmmel a hajnali vonattal Marosvásárhelyre
utaztunk, s az Új Élet szerkesztő-
sége előtt ültünk a járdán délig, míg meg nem
érkezett. Rögtön elutasított, mondván, hogy
Szentgyörgyön rosszul járt. Erre azt feleltem, hogy
tudom, Zetelakára mégis elment. Az ottani
székelyeknél sokkalta nagyobb szükségük volna a
jelenlétére a szórványban élő magyaroknak. Ha
visszautasít, minden kedden eljövök a 7 órai vonattal,
itt ülök majd a járdán addig, amíg igent nem mond.
Ettől teljesen elképedt, rögtön meg is állapította:
„Maga nem régeni, maga a kanyarból van, magával
nem lehet viccelni! Jó, megyek, de nekem komédiás
is kell, méghozzá nem is akárki, hanem Illyés
Kinga!” Elindultunk tehát az állami színházhoz,
ahol éppen próba folyt, s megint vártunk 3-4 órát,
mire annak vége lett, s beszélni tudtunk a
művésznővel. Jólesett neki az író ragaszkodása,
hamar igent mondott. Ezután engedélyt kellett kérni
a megyei pártbizottságtól, ahol nem mertek nemet
mondani.
A kultúrház kétszáz férőhelyes termét kaptuk meg,
de amikor láttam, hogy özönlenek az emberek, s
állnak a folyosón, kinyitottuk az ötszázas termet, s az
is megtelt. Amikor Illyés Kinga elkezdte a felolvasást,
s ráismertem a Nagyenyedi fügevirágra, azt mondtam
magamnak: „Istenem, engem megkötnek!” Mint egy
gránát, úgy szólt az a szöveg: a beolvadásról, a
diktatúráról, minden másodlagos jelentés „átjött”, s a
nézők között ott álltak természetesen az öltönyös
szekusok. Egyórás dedikálás következett, nem akart
elfogyni a sor, mindenki hozta az összes kötetét. Az
enyémre már nem került sor, amikor odakísértem az
autójához, akkor adtam oda az Anyám könnyű álmot
ígér példányomat. Felkapcsolta a Lada fényszóróját,
és fél térdre ereszkedve, annak a világánál írta alá a
vendéglő előtt. Hamarosan hívattak, s közölték, hogy
leváltanak, mert fiatalításra van szükség. Harmincöt
éves voltam akkor. Az emlékkönyvben lapozgatunk, s sorra kerülnek
elő a régi bejegyzések.
– Itt zajlott az első Wass Albert-est 1997-ben,
melyre az író öt fia közül négyen eljöttek, sőt, az
unokák is. Fellépett nálunk Erdős Irma vásárhelyi
színésznő, aki Svédországban halt meg. Vendégünk
volt Toró Tibor fizikus Temesvárról, Spielmann
Mihály történész, a Teleki Téka igazgatója, Tonk
Sándor, a Sapientia Tudományegyetem létrehozója.
Markó Béla és Demény Péter amolyan „házi
szerzőnek” számít Szászrégenben, Beder Tibornak
minden könyvét bemutattuk. Eljött Jánosi Andrea
képzőművész Kolozsvárról, aki Markó gyermekverseit
illusztrálta. Akkor is a vendégünk volt, mikor Szőcs
Géza kötetét, a Ha polip szuszog Kolozsvárott című
Sziveri-beszélgetőkönyvét mutattuk be. Az erdélyi
színjátszás nagyjai közül sokan felléptek
rendezvényeinken, Kilyén Ilka marosvásárhelyi
színésznő nemcsak tehetségével, hanem önzetlen
segítőkészségével is a szászrégeni publikum
kedvencévé vált. Ha ő fellép a rendezvényeinken,
biztosítva van a telt ház.
-Kit hívna meg szívesen, ha semmilyen
akadállyal nem kellene számolni a
választásnál?
-Petőfi Sándort! Mindig utánanézek, hogy milyen
az előadó, akit felkérünk, tovább tudja-e adni, amit
írásban megfogalmazott. Az ő érzelmi felfokozottsága
fel tudná lelkesíteni a mai hallgatóságot is. Aki
feláldozta az életét… Wass Alberttel is érdekes lenne
beszélgetni. Bessenyei Ferencet és Sinkovits Imrét is
szívesen vendégül látnám. Velük személyesen is
találkoztam a 90-es években. Budapesten jártunk a
férjemmel, minden este színházba mentünk. A Kassai
polgárok közben úgy döntöttem, hogy megvárom ezt a
két művészt az előadás után. Remegő térddel álltam a
színház kijáratánál. Amikor Sinkovits Imrének
elmondtam, hogy Maros megyéből jöttünk, felkapott,
forgott velem, úgy adott át Bessenyeinek. Utána ezt
mondtam magamnak: Dobó Istvánnal és Török
Bálinttal találkoztam!
-Mit tervez 2018-ra?
-Elmaradt a Szent László-emlékünnepély 2017-
ben, ezt szeretnénk januárban, a magyar kultúra
napján bepótolni. Februárban Németh Lászlóról
hallgatunk meg egy előadást. Erre annál is inkább
szükség van, mert az író lassanként eltűnik a
köztudatból, jó lenne a figyelmet újra ráirányítani.
Márciusban Székely Ferencnek egy újabb kötetét
mutatjuk be. Áprilisban, a költészet napján Demény
Péter költő találkozik majd a diákokkal. A teljes évre
szóló terv még nincs kész, de igyekszem befejezni.
Mivel ezt a tanévet befejezvén nyugdíjba vonulok,
több időm lesz még több és érdekesebb rendezvényt
szervezni. Ameddig az egészségem engedi, tovább
vezetem a Kemény János Művelődési Társaságot.
MARJAI ÉVA