Azoknak, akik reménytelennek
látnak mindent a Trianon utáni keserves világban
Nemrég egy roma származású
férfi keresett meg Fogaras mellől, koldult, segítséget kért.
Kezet fogtunk, és mivel furcsán állt a keze, rákérdeztem, mi
történt vele. „Körfűrész levágta, de én addig kiabáltam,
míg visszavarrták.” Kérdőn, kerek szemmel néztem rá, és ő
elkezdett beszélni: „Óvatlan voltam, és a forgó acél a csukló
fölött elkapta a karomat, egy pillanat műve volt, a kezem leesett,
de én felvettem a fűrészporból, lepalltam róla a faforgácsot,
majd kiabálva orvoshoz szaladtam, kértem, hogy varrják vissza. Az
orvos a faluban nem tudott segíteni, de én sírva kértem újból
és újból. Végül azt tanácsolta, hogy Marosvásárhelyen
próbáljak szerencsét. Egy zacskóba jeget tettek a kezemre, és
elvittek a kórházba. Az út hosszú volt, nem akartak fogadni, se
pénzem, se betegbiztosításom nem volt, de sírtam, könyörögtem,
hangosan kiabáltam, és végül visszavarrták a kezemet. Most már
fogni is tudok vele”.
Néztem az egyszerű
embert, hatalmas hitével maga vitte el levágott kezét a háromszáz
kilométerre lévő kórházba! Bátran, a természet törvényeivel,
a gyáva, kishitű józan ésszel és a bürokrácia labirintusával
szembement egymagában, és megmentette a levágott kezét. A saját
kezemre néztem. Vajon én felvettem volna a magam kezét a porból?
Vajon én az orvosi józan ész érvei hallatán belenyugodtam volna
a veszteségbe, vagy nekiindultam volna az egyszázalék esélynek
sírva, zokogva? Hiszek-e ennyire az orvosi tudásban, az emberi
jóságban, a természet gyógyító erejében, a nehézségeken
győzedelmeskedő emberben, mint ez a koldus? Szótlanul néztem az
embert, és csodálattal újból megfogtam a kezét, de most már nem
mint adakozó, hanem mint egy koldus, ki a hitben, reményben, élni
akarásban gazdagabb testvérétől tanulni akar.
(BÖJTE CSABA)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése