Emlékezés
dala zúg énbennem...
írnom
kéne, leírni mindent,
mit
lelkem mélyéből, gyermekéveimmel,
életem
sűrű eseményeivel
rögzítenem
kell öregedő, eres kezemmel.
De
előbb apám láthatatlan kezét fogom,
azt a
munkást, mely sokszor megfenyített.
És jól
tette! Embert így nevelt belőlem,
áldott
legyen az ő emléke.
Keresem
anyámat, a mindig simogatót,
s
imádságos hangját ma is, még mindig hallom…
„jól
van, kisfiam, vigyázz nagyon magadra”
és én
– lélekben – kis kezébe kapaszkodok.
Így
maradtam talpon én, az örök gyermek,
és ha
sírnom kellett, szívem mélyén könnyeztem.
Könnyeim
senki nem látta, csak torz mosolyom.
Nevettem,
mikor zokognom kellett.
Így
maradhattam a hit szolgája,
mert
soha nem adtam fel a reménységet.
Ez
éltet ma is, amikor számadást teszek.
Ítélkezzék
felettem a Te nagyságod.
Uram,
legyen meg a Te akaratod,
és
éltessen – míg akarod – a Te jóságod.
...mert
még élni akarok, ezt szeretném,
mert
még annyi a minden, mit tenni akarnék.
Nem
magamért, csak másért, másokért.
Láthatatlan
könnyekkel, virágzó mosollyal.
Család,
egyház sokat szenvedett – még – rab népemért.
Adj
erőt, Öregisten, s törhetetlen hitet.
Esküszöm,
megteszek ezért mindent, de mindent!
Álmaim
tettekkel párosítom…,
gyermeket
nevelek, unokáim okítom.
Csemetét
ültetek, gyümölcsük az övék.
Megdúlt
magyar hazám számukra
legyen
szabad örökség!
Ámen.
(BARTHA
JÓZSEF)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése