Még kipucolta az előtte kuporgó pityókafészek tövét, zöld szulákot, mélyre bújt papsajtot, parlagfüvet tépett ki sovány kezével onnan, ahová kapával már nem akart belevágni. Aztán felegyenesedett annyira, amennyire a derekára kötözködött mész megengedte. 

   Dél volt. A falu harangláb harangja üzenetet küldött a mezőre, ámde ezt az üzenetet a mama nem hallotta. Föld süket volt. Úgy született, úgy nőtt fel és úgy öregedett meg, hogy soha semmit se hallott a világ hangjaiból. Nem járt iskolába, mégis megtanult írni, olvasni, számolni. Nem járt mulatságba, mégis férjhez ment. Hat gyermeket szült, fel is nevelte őket, s mire felnevelte, megözvegyült. 

  Aznap tehát dél volt már, ebédidő. Süket mama éhes volt. A pityókafészkek, sorok közül kilépett, ki a rétre. Kezét hátul, a feneke táján összefogta, úgy ment fel az enyhe dombon a rét fejébe, a diófa alá. Ő ültette volt oda azt a fát még akkor, s valamikor. Aztán akkora koronája és akkora árnyéka lett annak a fának, hogy nem semmi: parasztcsalád-nyugtató, parasztasszony-pihentető árnyék. Reggel, amikor kiérkezett süket mama a mezőre, előbb a diófa tövéhez ment lepakolni az ebédjét és az ivóvizét. Aztán, ahogy dél lett, ugyancsak ama fa alá húzódott. Szalmakalapját a földre borította. Fejkendőjét a fején meggyengítette. Korsajából vizet öntött a kezére, aztán maga elé emelte fogantyús kosarát, hogy kiszedje belőle ebédjét: a juhtúrós puliszkát. 

  Reggel jól letakarta volt, s hát délben még melegen találta az ételt. Süket mama evett. Jóízűen falatozott, úgy, hogy észre se vette: fejkendője alól kicsúszott egy ezüst hajtincs. Szöcskék ugráltak körülötte. Gyík suvickolt el mellette. Hangyák másztak fel a puliszkára, hogy fuvarozzanak. Negyedóra alatt jóllakott süket mama. Korsajából ivott kútvizet az ebédjére. A megmaradt két falást visszapakolta, hogy majd hazaviszi a kutyának vacsorára. Jó lesz az neki. Kezet nyal érte. 

  Süket mama összepakolt hát fogantyús kosarába, aztán oldalra dőlt a kiterített fekete kötényére. Kezét a feje alá tette, és egy kicsi idő múlva elszenderedett. „Süket mamának töke van!” „Nem szégyelled magad?” „A szoknyája alá bújtam, felnéztem, s láttam.” „Szégyelld meg magad!” Elég lesz mára, gondolta süket mama, és abbahagyta a gyomlálást. Szedelőzködött, majd elindult hazafelé. Egy kicsit visszanézett. Tetszett neki, amit látott. Tetszettek a gyomtalan pityókasorok. Vacsoraidő volt, amikor hazaérkezett, azonban nem ült asztalhoz, mert még dolga volt. Elsőre odaszórta a ludaknak a zöldet, amit a pityókásból vitt haza a hátán, majd odadobta a kutyának a puliszkát. Aztán kézbe vett egy lapátot és egy seprűt. Összegyűjtötte az udvaron felejtett lóganét. Több dolga akkor már nem volt, de vacsorázni úgy sem vacsorázott. A fiának azt mondta, hogy köszöni szépen, de nem éhes. Azt mondta, hogy ő inkább lefekszik. 

   Reggel a menye költögette szép szóval is, rázogatással is, hogy ha templomba menne, készülődnie kellene. Abból a költögetésből azonban süket mama semmit se érzett, mert ő már nem volt abban a szobában: a mennyországban volt az angyalok s az őrangyalok között. 

(RÉTHY ISTVÁN, 

Imets László metszete)