Hallgatnak a Kárpátok

Már ébred a hajnal a Kárpátok felett,
 s az Istenszékéről völgynek indul
 a piros-fehér derűt hozó fény.
Lent a Maros zúg örök lelkesen,
 medrében a kövek, kik büszkesége a keménység,
életre kiáltanak: ne adjátok fel a reményt!
 És fent hallgatnak a hósapkás hegyek!

Oh ti vén tanúk, miért hallgattok?
Ti, kik mindent láttatok,
a völgyben esetenként, miért nem szóltok?
 Látóknak hívlak, bizonyságnak,
elpusztított örökségnek: kertem és házam
bocskor taposta fájdalmának.

Oh, ti érdes gerincű hegyek, miért hallgattok?
 Én helyettetek nem szólhatok,
de tanúknak rendellek, mert ti mindent láttatok.
Mélyről morajló hangon szóljatok,
 ti, emberek, az ébredő völgyben imádkozzatok!

Ne sírjatok, már nincs jogotok hozzá,
de minden reggel sóhajtsatok egy imát.
 Ne lássátok az esztelen pusztítást.
Míg földben pihenő őseink csontjai meggyalázva,
szétszórtan porladnak, a hegyek,
 a Kárpátok ne hallgassanak!

A hegyek még téli csendben alszanak.
De ébred a reggel, felhőkön játszik a fény,
 utat mutat a bársonymeleg Napnak.
 Márciusnak dicsőségét hozza a tavasz,
 és a hegyek helyett a kövek rövidesen megszólalnak.