– 43 év a katedra mellett, 27 év igazgatás –

  A címbe foglalt két számérték azon évek száma, amit Böjte Andor Vilmos fizikatanár a katedra mellett, illetve iskolaigazgatóként tud maga mögött. Február utolsó hétfőjén a tanár úr a Városkép adásának vendége volt, s az ott folytatott beszélgetésben tapasztalatait, emlékeit, a tanári hivatás és igazgatói tisztség kihívásait osztotta meg a nézőkkel. Ezekből a gondolatokból ismertük meg őt jobban, hiszen iskolaigazgatóként kevés személyes jellegű információt osztott meg önmagáról.    

 Gyerekkorára úgy emlékszik vissza, hogy édesapját, aki ezermesternek számított, állandóan motorkerékpárja javítása, tisztogatása közepette találta. Nyolcadikos diákként tudta, hogy a technikai ismeretek vonzása miatt ezt a szakirányt követi majd. Előbb mégis úgy gondolta, hogy építészmérnök lesz. Valahányszor építész nagybátyja ennek a szakmának a nehézségeiről beszélt, azzal érvelt, hogy amit az építész megtervez, az hosszú időn át látható, kézzel fogható, csodálható és hasznos. A nagybácsi replikája ellenben arról próbálta meggyőzni, hogy amit az emberekbe építünk bele, sokkal tovább él: „Emberekbe is beépíthetünk – nem kell látható ház legyen”. Ekkori fizikatanára azonban úgy megszerettette vele a fizikát, hogy a XI. osztályban már biztos volt benne, hogy fizika szakra szeretne felvételizni. Akkoriban nehezek voltak a felvételik az egyetemekre, de ő sikeresen felvételt nyert az elméleti fizika szakra, ahol üzemi fizikusnak tanult. Egyfajta laborfizika volt ez, fémek szerkezetének, összetételének kutatása, tanulmányozása. Többször is megemlítette beszámolójában az egyetem akkori dékánja, Gábos Zoltán diákbarát magatartását, aki szünetekben is sok időt töltött a diákok között, hogy megismerje problémáikat, vizsgán pedig nem vágta el a diákot, hanem újabb időpontra írta ki, amikorra jobban kellett tudnia az anyagot. Elektronikatanárát is nagyra becsülte, akitől azt tanulta meg, hogy a diák előbb végezzen pontos rajzot, azután jöjjön a magyarázat, amikor megérti, minek mi a szerepe a műszaki rajz kapcsán. 

  Az egyetemi évek elvégzése után visszakerült tanárként abba a líceumba, ahol korábban diák volt. Tanárai – kollégaként – segítségére voltak a beilleszkedésben. Vallomása szerint sokat tanult tőlük. Mivel a fizikafeladatok megoldása volt az erőssége, csakhamar jól érezte magát a katedránál, sőt az orvosi egyetemre felvételizők dolgozatait is éveken át javította. Úgy véli, hogy a 90-es évek előtti oktatás sokkal stabilabb volt, mint a mostani. A jelenlegi oktatási rendszerben nehezményezi, hogy “jönnek-mennek„ a miniszterek, s velük együtt a törvények is. Kapkodás van az alternatív tankönyveket illetően is, ez pedig kihat a diákokra, s a tanítás rovására megy. 

  A ma gyerekét kevésbé látja céltudatosnak, mint a korábbiakat: „A gyereknek nincs célja, s bolyongóvá válik a világban” – állapította meg. Kevés szülő tesz úgy, mint az egykoriak, akik konzultáltak a tanárokkal, hogy miben látják eredményesebbnek a gyereket. A múlt szüleinek fontos volt a tanár véleménye a gyerek jövőjét illetően. A jelenlegi szülők tanácstalanok, a gyerek pedig nem enged beleszólást, mert ő el tudja dönteni, mi legyen. Természetesen a változó világ mindannyiuk dolgát megnehezítette, mert alig lehet feltérképezni, milyen szakma lesz pár év múlva hiánycikk, azaz „menő”. Sajnos a magyar oktatásnak sincs egy általános szakmai folyamata. A leginkább a tételek összeállításakor tükröződik ez. 

  Fontos lenne, hogy a nevelési és szakmai oktatás kéz a kézben járjon. Pedagógusként azt is fontosnak tartja, hogy magatartásbeli ismereteket is kapjon az iskolában a gyerek. Igazgatóságának 27 éve alatt az 1990-es év márciusa volt számára az egyik legnagyobb kihívás. Minden igyekezete a román–magyar konfliktus elkerülésére irányult, s ma is büszkén nyugtázza, hogy sikerült – az iskolát elkerülte a nacionalista viszály. Nagy kihívásként élte meg azokat az éveket is, amikor felismerte, hogy a jövő iskolájában informatikát kell tanítani. Így, kezdeményezésére, de a tanfelügyelőség jóváhagyása nélkül indították el az első informatikaosztályt Szászrégenben, s mivel az iskolának nem volt számítógépe, egy könyveléssel foglalkozó barát cégénél végezték a diákok a gyakorlati órákat, délutánonként. 

  Két évvel ezelőtt pedig vegyes líceumi osztályra kért engedélyt a magyar diákok számára, hogy akik természettudományokat szeretnének tanulni, ne kelljen Marosvásárhelyre ingázzanak. Hogy egy iskolaigazgató hogy maradhat funkcióban ennyi éven át, szerinte az ember egyéniségétől is függ. Véleménye szerint a ’90-es évek előtt könnyebb volt az iskolaigazgatás, mert adottak voltak a pártdirektívák, és azokat mindenkinek követni kellett. Ma azonban szereti mindenki a maga véleményét hangoztatni. Természetesen igazgatóként ezt jó figyelemmel kísérni, mert mindenkinek van jó meglátása is. 

  Hiszi, hogy egy iskola attól jó, ha a tanárok hivatásszerűen végzik munkájukat, ha nem tekintik az iskolát munkahelynek, ahonnan mielőbb hazamehessenek. A szülő célja, amikor iskolába íratja gyerekét, hogy annak minél nagyobb esélye legyen az életben való boldogulásra. Ily módon a tanár célja is csak ez lehet. Január 1-től a tanár urat felmentették az igazgatói tisztség alól, de ez nem jelenti a katedrától való eltávolódást. Marad és tanít tovább. Mert, ahogy a beszélgetést zártuk: „...annál nincs nagyobb öröm, mint valakit megtanítani valamire, amit nem tud, és nagyobb jótétemény sem”. (Móricz Zsigmond) Ezen gondolatok jegyében köszönöm meg a beszélgetést, és kívánok kitartást további szolgálatában.  

(KISS-MIKI MELINDA)