„Mi lesz veled, emberke?”

0 Comments

Az idézet tulajdonképpen Hans Fallada művének a címe. Regénye a teljes létbizonytalanság szorításában vergődő, a munkanélküliségtől rettegő, kiszolgáltatott kisembert ábrázolja, a 30-as évek hűséges korrajza. A történelmi kor változott, rohamosan fejlődött a világ, jóléti társadalomban élünk, a technika fejlődését már követni is alig bírjuk, de a kisember sorsa manapság is nagyon nehéz. 

   A következő írásom napjaink emberkéjéről szól majd, elsősorban a gyerekekről. Lassan 25 éve tanítok, tanulmányaim elvégzése után Marosvécsen kezdtem a pályafutásom, aztán hazaköltözésünk óta Disznajón. A kötelező vizsgák és az I. fokozat elérése után azt gondolná az ember, hogy hát már nagyon egyszerű minden, már megvan a rutin, már gyerekjáték! Hát ez lehet, így volt 30 évvel ezelőtt, amikor a mi tanítóink elkezdték a tanítást, és aztán nyugdíjba is mentek, hosszú, eredmé- nyes munka után, ugyanazokból a a tankönyvekből tanítva, szinte ugyanolyan problémákkal szembesülve, amiket a legjobb tudásuk szerint meg tudtak oldani. Nem utolsósorban nagy tiszteletnek örvendtek a társadalom megbecsült, elismert, szellemi munkát végző tagjai voltak. Meg tudták oldani a problémákat – mert nem vitatható, hogy voltak –, mert tőlük függött, mert a gyerek tudta, hogy a jól megérdemelt dorgálás nem ellene van, és az akkori szülőnek, a mi szüleinknek, eszükbe sem jutott felülbírálni a tanító/ tanár intézkedését. 

    Ma már kicsit más a helyzet: ma mindenki mindent jobban tud, úgy érzi, hogy beleszólhat, és bele is szól. Már Hofi is feldolgozta egy kabaréjelenetében, hogy az ember, ha kórházba kerül, az orvosok, á nem, azok nem sokat tudnak, de a szobatársak, na, azok aztán meggyógyítják. Valahogy mintha mindenki másnak a munkáját sokkal jobban tudná végezni, mint a sajátját! Kérdés, hogy akkor miért nem ő áll a másik oldalon? Visszatérve: jelenleg olyan helyzetek teremtődnek, ami már túlnő rajtunk, de sajnos, mint mindig, rajtunk, emberkéken csattan az ostor. Egy jól működő társadalomban az oktatás, az egészségügy és a közbiztonság a három alap, azok a pillérek, amelyek nemcsak fenntartják, de előreviszik azt. Hát – nekem ez a kenyerem – az oktatás jelen helyzetben nagyon gyenge lábakon áll. Az évek során, amikor a nadrágszíj összehúzásáról volt szó, amikor a pénzeszsák aljára értünk, akkor, de csak akkor biztosan az oktatás volt az első, aminek a költségvetéséből lehetett lefaragni. És nem csak úgy finoman, észrevétlenül, hanem húsbavágóan, fájóan. A bérek 25%-ának levágása nagyon kemény csapás volt, gondoljunk bele, ahol a családi felállás: két pedagógus szülő és két gyerek, mondjuk egyetemista. És az ilyen nem kevés! Aztán jöttek az iskolaösszevonások, bezárások, és most újabb „comasa”-lások vannak kilátásba helyezve. 

    Szomorú tény, hogy egyre fogyunk, kevés gyerek születik, a fiatal családalapítók a nagyvilágban, ott születnek meg a gyerekeik, ott mernek vállalni, akár hármat is. Érthető: ők nem abban a rendszerben nőttek fel, amikor várni kellett arra a bizonyos csokira, narancsra karácsonyig, spórolni kellett arra a Daciára évekig, aztán ha meglett, lehetett is használni páros napokon. Ők, a mai tehetséges, okos fiataljaink élni akarják az életüket, dolgozni és méltó fizetést kapni érte, küzdeni, de az erdményre, munkájuk gyümölcsére nem hajlandóak várni, ők most, a jelenben akarnak emberhez méltóan élni! És ezt meg is teszik, csak sajnos tőlünk nagyon távol. 

    Tehát a folyamat réges-régen elindult. És akkor erre rájön a VÁROS. Így, csupa nagybetűkkel. Ott is kevés a gyerek, iskolák szűnnek meg, és elindul a harc a gyerekért. Klónozni még nem lehet őket, egyből 6 éves gyerek nem születik, tehát akkor jöhetnek a falusi gyermekek. Értem én, hogy kenyérharc, de tisztességes eszközökkel! Jó is a versenyhelyzet, amikor megmutatom, hogy mennyire jó vagyok én mint intézmény, én mint tanító, tanár. És ezt az eredményeink mutatják meg vagy nem. Szót kell ejteni a falusi összevont, szimultán okatásról, ami a szülők réme – úgy tűnik –, és a városi iskolák legnagyobb pozitívuma. Csak halkan jegyzem meg, hogy a városi 20-30-as létszámú, különböző értelmi szinten álló, nagyon sokféle családi háttérű osztályközösségekben hány szimultán működhetne? 

    25 évnyi tanítás alatt mindössze egy évig volt szerencsém egy osztályt tanítani, mindig két osztályt tanítottam egyszerre, idéntől hármat. Előny: igaz, hogy a tananyag háromszoros, de a létszám alacsony. Idő van minden gyerekre, amikor a táblánál dolgozunk, ugyanaz a gyerek minimum há- romszor biztosan sorra kerül. Ha egymás utáni osztályok vannak együtt, a kicsi látja, hova kell eljutni, hogy kell majd olvasni, miért kell nagyon jól megtanulni a szorzótáblát, a felsőbb osztálynak folyamatos ismétlésre van lehetősége. Jó látni, amikor a másodikos lányok segítenek az előkészítősöknek elpakolni, felöltözni, számtalan olyan szituáció adódik, amikor jól jön a kisebb-nagyobb gyerekek közössége. Elgondolkodtató, hogy a tavalyi elemis versenyeken – mesemondó, szavaló, de matek és helyesírási is – taroltak a falusi gyerekek, akik, tudjuk, mind szimultánban „szenvednek”! Azt sem hallgatom el, és nagyon büszke vagyok rá, hogy annak ellenére, hogy szeptembertől naponta megfeszültem, december végére elment a hangom, de a Fürkész versenyen az öt másodikosom közül három lányom továbbjutott a megyei szakaszra, sőt a babszemnyi szőke „lányom” legelső lett a másodikosok között. 

    Nagyon készülünk a megyeire, a szombat délelőttjeink az iskolában telnek. Tehát – kicsit több munkával, kicsit több időt ráfordítva – van eredmény a szimultánban, ha van akivel. Az nagyon visszataszító, egyáltalán nem gerinces, amikor azt magyarázzuk, hogy mit nem tud nyújtani az a másik iskola/tanár/tanító. Vekerdy Tamás, Popper Péter, Ranschburg Jenő pszichológusok óta nagyon tudjuk, mire van szüksége a kisgyereknek: lehető legközelebbi, lehető legkisebb létszámú iskolákra, mindenekelőtt érzelmi biztonságra, sok szabadban töltött időre, kötetlen, szabad játékra, fára mászásra, hócsatákra. Azonkívül otthon meseolvasásra, értő, odafigyelő szeretetre, következetes, jó szülői példákra épülő nevelésre. 

    Bizony, ezek a roppant egyszerű, nagyon is kéznél levő dolgok amit a mi szüleink ösztönösen, és mert nem volt más alternatíva, nagyon jól tudtak – kellenek ahhoz, hogy a gyerekünk bátran vegye majd az akadályokat, megbirkózzon a hétfejű sárkánnyal, ami nagyon is létezik, csak most az a neve, hogy drog, alkohol és társadalmunk mindenféle rákfenéi, addikciói. Érdemes elgondolkozni azon, hogy amikor elkezdődött az iparosítás, gyárak, üzemek adtak munkát a faluról beköltöző fiataloknak, és lakást is, miért csak az ő unokáik lettek városiak, miért maradtak meg a lelkük mélyén mindig falusiaknak. Amíg ki nem öregedtek, lehetett látni a tömbházak előtt virágoskerteket, akár zöldségest is, és uram bocsáss: erkélyen „kapirgáló” tyúkokat. Az unoka, na az már ugyanolyan vagányul tud viselkedni, mint bármelyik városi, neki már snassz falura menni nyaralni, mikor ott van a török tengerpart! 

     Vesszőparipám, hogy gyerekeinknek gyökerekre és szárnyakra van szükségük. Gyökereket a család, a szülőföld tud adni, és ha azok elég erősek, akkor kinőnek majd a szárnyak is. Az a fa, amelyet időnap előtt kitépnek és máshova telepítenek, még mielőtt erős gyökereket ereszthetett volna, mielőtt tisztában lenne azzal, hogy ki ő és hova tartozik, honnan jön és hova tart, hát az olyan fa nagyon nehezen gyökerezik meg máshol és tud lombot bontani. Egy nagyon kedves tanárom, aki aztán, nagy örömömre, kollégám is volt hosszú ideig, amikor elkezdődött a faluról városra vándorlás, azt mondta, hogy nem tudják, mennyire nehéz sem ide, sem oda nem tartozónak lenni. Nagyon igaza volt!
   
     Egyik szülői értekezleten elmondtam, hogy egy faluról városra bekerülő gyereknek két kitörési lehetősége van: vagy nagyon jól tanul, és akkor megfelel a tanároknak, szülőknek, vagy úgy „vágódik” be, hogy odacsapódik az osztály hangadó, nagy vagányához, a csapathoz. Erre megjegyezte az egyik apuka, hogy az utóbbi a könnyebb. Milyen igaza volt/van! Ehhez még hozzájön a gyerek fejlődésének életkori sajátossága: pontosan a VI-VIII. osztályos kor az, amikor a szülő/ tanár háttérbe szorul, és jönnek a barátok, a csapat, a követendő példa az osztály legnagyobb vagánya lesz. Ekkor a szülő már csak reménykedhet, hogy addig elég jól végezte a dolgát, hogy csemetéje nem fog rakétasebességgel elindulni a rossz irányába. És bizony ki fogja próbálni a cigit, az alkoholt, akár a drogot is. Mert – ne legyünk álszentek, jelen van az iskoláinkban, jelen van városban, de falun is már, és ugye, Ádám–Éva óta tudjuk, hogy a tiltott gyümölcs édes, vagy annak gondoljuk. 

    Szülőként nagyon ott kell lenni, még akkor is, amikor az orrunk előtt bevágja a drága csemeténk az ajtót. És mindezt könnyebb, ha közelebb van hozzám a gyerekem, ha tudom és akarom is követni, ellenőrizni akár. Nem helikopterszülőként, hanem védőhálóként, mert a gyerekem nevelése első- sorban az én felelősségem, és csak azután az iskoláé. Ide kívánkoznak Janikovszky Éva sorai: „Ha ma kihagyod az esti mesét, holnap már lehet, hogy nem is kéri a lányod vagy a fiad. Ha ma nem ülsz oda vele a társasjáték mellé, előfordulhat, hogy a jövő héten már késő lesz. Ők ma gyerekek, s nem pótolhatod az önfeledt legózást, babázást úgy öt év múlva, amikor már kevésbé szorítanak megélhetési gondok, amikor már nem kell új szőnyeg vagy függöny az ablakra. Ha most kihagyod az együttlét meghitt perceit, évek múltán talán már a meghitt beszélgetéseket sem igénylik. Ha most nem sétálsz velük kézen fogva, akkor pár év múlva végleg elengedik a kezed, és a kapaszkodó nélkül elsodródhatnak. Visszahozhatatlanok és megismételhetetlenek a gyermekkor napjai, hetei, hónapjai. Téglák ezek, amelyekből és amelyekre a felnőttélet felépül. Ha sok tégla hiányzik, labilis lesz az építmény.” (Janikovszky Éva: Ők ma gyerekek) Érdekes: a fenti írás nem a hosszabbított iskolai program kihagyását fájlalja, nem az iskolai órák utáni plusznyelv, -balett és még rengeteg pluszfoglalkozás hiányát jelzi. Beszédes, csak legyen aki meghallja és megértse! 

   Sajnos, a mai szülő próbál mindent megadni gyerekének, amire neki nem volt lehetősége, de nem biztos, hogy annak erre van szüksége. Véleményem, hogy a mai szülőnek, de gyereknek is roppant nehéz a helyzete: a sok lehetőség, a vissza nem hozható alkalmak, úgy érzi, hogy mindent és lehetőleg most kell megkapni, elérni, kihasználni! De akkor miért van egyre több kiégett, az érdeklődés teljes hiányát mutató, neurotikus, iskolában kezelhetetlen, otthon tomboló, megfeszülő gyerek? Mire van szüksége minden gyereknek? Feltétel nélküli szeretetre, elfogadásra és rengeteg időre, amit elsősorban a család kell ráfordítson! Érdemes elgondolkozni azon, hogy egyre több a városról falura költöző család. A nyugati társadalom ennél tovább megy: városon felnőtt, fiatal, jól menő, divatos multicégek alkalmazottai egyszer csak hátat fordítanak mindennek, ami város, tömeg, házat vesznek a legkisebb faluban, elkezdenek gazdálkodni, gyerekeik a közeli iskolákba járnak… és a több fizikai munka ellenére boldogok, mert tudják, hogy megmenekültek a bedarálástól, a kiégéstől. Szintén Nyugaton tendencia, hogy a lakóhelyéhez legközelebbi tanyáról vásárol, kinézi a „Szedd magad!” gyümölcsszedő, zöldségbegyűjtési akciókat, és boldog, mert tesz valamit a saját és gyerekei testi, szellemi egészsége érdekében. Mi meg beköltözünk a tömbházba, lehetőleg jó magasra, aztán bevásárolunk a hipermarketekben, megszakadunk, hogy gyerekünk a legújabb technikai kütyüt megkapja, mert lépést kell tartani a menő városi gyerekekkel. Csak szépen, csendben valahol útközben meghal a lelkünk, felemészt az állandó hajsza, megfelelési kényszer, és ebben a taposómalomban, a mindennapi küzdelmeinkben valahol elveszítjük önmagunkat. 

    Érdekes, hogy Károly herceg imádja az Erdélyben vásárolt házaiban tölteni a szabadidejét, kószálni a mezőkön, ahol még olyan vadvirágok nőnek, amiket az angolok már csak növénymeghatározókból ismerhetnek. „Meg kell tanulnunk vágyakozni arra, ami a miénk”. Simone Weil gondolata ez, és nagyon igaz! Talán nincs még késő, el lehet kezdeni! 


VITA PIROSKA TANÍTÓNŐ (Disznajó)  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Instagram