A májusi eső aranyat ér – mondogatják napjainkban is a gazdák, főleg, ha éjjel esik és nappal süt a nap. Ilyenkor minden növény kétszer olyan gyorsan növekszik, sajnos a gyom is. Ilyen gazdag hónap volt 2000 májusa is, amikor kint gyomlálgattam édesanyámmal a Csitkós-kertben. A fiatalabbak kedvéért: Radnótfáján van, a Petrom benzinkút mögötti rész, mely igencsak termékeny föld volt. Csak volt, mert jelenleg – s ez alig néhány év leforgása alatt történt – motelek, lerakatok, focipályák összevisszasága fedi be a múltat. Tehát egy ilyen meleg májusi délután, miközben ott sürögtünk a veteményesben, a távolban egy ismerős alakot pillantottam meg. Hirtelen azt hittem, hogy képzelődöm, de az illető nyugodt, méltóságteljes léptekkel közeledett a mezei úton, mint egy regényből kilépett földesúr, hogy szemügyre vegye birtokát. Kunsági Pista bácsi volt, családunk régi barátja. Elképzelni sem tudtam, mi járatban lehet, milyen el nem halasztható ügy késztette arra, hogy fájós lábával legyalogoljon a városközpontból. 

– Pista, te nincs mit csinálj ilyen melegben? – tette fel a kérdést édesanyám, s választ sem várva viccesen folytatta. – Beállhatnál egy kicsit gyomlálni. Az öregúr elmosolyodott. 

– Nem való az már nekem, nehéz a járás is, hát a hajolás! – mondta. Szemügyre vette a kertet, megdicsérte a „munkásokat” és a takaros ágyásokat, majd rátért jövetele céljára. 

– Tudjátok, indítottunk egy lapot, a szászrégeni magyarság lapját, a Szászrégen és Vidékét. Hallottatok róla? 

Valamit hümmögtem, nem akartam kimondani, hogy bizony nem hallottam róla, megsérteni sem akartam, amikor láttam, hogy hatalmas szemüvege mögött csillog a szeme a lelkesedéstől. 

 – Támogatókat keresek – folytatta –, meg egy olyanvalakit, aki vezesse a sportrovatot. Rád gondoltam. 

Hát én addigi életemben nem gondoltam, hogy egy újságnak írjak, azt még annyira sem, hogy sportrovatot szerkesszek, bár imádtam sportolni, főleg focizni. Szerencsére hamar kaptam kibúvót, azzal érveltem, hogy jelen pillanatban a szászrégeni sportélet a béka feneke alatt van, s akkor valóban úgy is volt. Megígértem viszont, hogy ha eszembe jut valami jó téma, rögtön papírra vetem, és eljuttatom hozzá. Elbúcsúztunk, megígérve, hogy majd a finom házi paradicsomból, paprikából ő is fog kapni – természetesen, ha nem lopják el. 

   Közben teltek a napok. Pista bácsi „házi feladatát” elfeledtem, egészen addig a rádióadásig, amely nagyon felbosszantott. Egy rádióadó magyar nyelvű műsorában idős orvos feszegeti identitásunk megőrzését, a magyarság helytállását, az ittmaradást. Szépen beszél arról, hogy a fiatalok itthon próbáljanak jobb életet teremteni, hiszen most megvan rá minden lehetőség, ne hagyják el szülőföldjüket. Itt és most kell helytállniuk. A riporternő a műsor végén megkérdi: …és, doktor úr, az ön gyerekei? Rövid, de nyomasztó csend következik. Adáshiba? Nem. Az idős orvos kissé fáradtan és szomorúan válaszol: 

– A lányom Svédországban van férjnél, a fiam Németországban tanul, de hazajönnek. Remélem, hazajönnek. 

Hát igen – gondoltam –, hazajönnek, esetleg látogatóba. Hoppá, megvan a téma. Elvégezhetem a Pista bácsitól kapott házi feladatot. Miért mennek el a fiatalok, mások pedig miért maradnak? Kik a bátrak: akik elmennek egy jobb élet reményében, vagy akik itt maradnak, és vállalják a kisebbségi sorsot? 

    Nekifogtam írni. Legnagyobb meglepetésemre könnyen ment. Egymás után jöttek a gondolatok. Haragudtam azokra, akik elmentek, fájt, hogy itt hagytak barátaim, osztálytársaim, rokonaim – és azóta is mennek. Egyre csak mennek, mind többen és többen. Hamar megszületett első írásom, a Miért? című. Pista bácsinak tetszett a téma, főleg az, hogy reális dolgokat, valós élményeimet mutattam be. Megbeszéltük minden sorát, elemeztük minden gondolatát. Sok jó tanácsot adott ő is és Rázmán Zsóka néni is – elmondhatom, hogy ők voltak első mentoraim. 

– Most már csak a főszerkesztő és a szerkesztőbizottság kell rábólintson, hogy közöljük – mondta az utolsó simítások után. 

Utólag be kell vallanom, hogy izgultam. A főszerkesztő Csernátoni József volt – akit nem ismertem –, a szerkesztőbizottságot akkor Biró Donát, Böjte Lídia, Darvas Ignác, dr. Horváth Erzsébet és Kunsági István alkotta. Biró Donát és Darvas Ignác tanárokról természetesen sokat hallottam, de egyikük sem tanított enegem. Dr. Horváth Erzsébetet sem ismertem, Lídiának a férjét igen – alsóbölkényi volt, mint a nagyszüleim –, ő készített fel fizikából az egyetemre. 

     Érdekes, hogy ezekkel az emberekkel később, az évek során meghitt, mondhatom azt is, hogy baráti kapcsolat alakult ki, de akkor egy picit tartottam tőlük, hiszen Szászrégenben elismert tanárok, kiváló pedagógusok, orvosok voltak. Eljött a várva várt nap. Pista bácsi hívatott. Láttam az arcán, hogy jó hírrel szolgál:

 – Beleegyeztek. A júniusi lapban megjelenik a Miért? 

Valóban megjelent. 2000 júniusa volt. Boldog voltam, amikor a kezembe vettem a lapot… és azóta sem tudom letenni. Hadd idézzek a cikkből: 

„1992. Forró nyári délután. Szakács Csabi barátommal Marosvécs felé igyekszünk. Nehéz napunk van ma is. Fáradtak vagyunk és kissé fásultak. Hirtelen megállítja a személygépkocsiját, kiszáll. Kissé értetlenül, de azért követem. Előttünk hatalmas búzatábla. Egyik széle izzik a pipacstól. Meleg van, nagy a csend. Megállunk a búzatábla szélén. Rám néz: 

– Te, András, mi miért maradtunk itt? Kérdésére talán nem is vár választ. Meleg van. Nagy a csend. Jobbra, a Hegyes-hegy tövében egy falu. Fehérre meszelt házai messze virítanak. Mögöttük a Nyerges-hegy fura alakjával. Bal oldalán a Maros. Fölötte a vécsi kastély tornyai merednek némán a magasba. Körülöttük évszázados fák. Alattuk egy kőasztal és egy sír. Ezt már nem látjuk, de tudjuk, hogy ott van, és ott marad örökké. Előttünk egy különleges alakú magaslat, az Istenszéke, mely körülfogja az egész tájat, mintha nem akarná kiengedni karjai öleléséből. Meleg van. Nagy a csend, de mi érezzük a fenyves hűvösét, a havasi legelők illatát, halljuk a patakok csobogását, a madarak énekét. A közeli falu harangja töri meg a csendet. Mintha hosszú, mély álomból ébrednénk. Egymásra nézünk. Miért is maradtunk? Talán ezért a tájért?” (Miért? – 2000. június – 15. oldal) 

    Rá egy hónapra, 2000 júliusában Csernátoni József főszerkesztő és Demeter József lelkipásztor közbenjárására a nemrég elhunyt Lapohos András tanár a lap rendelkezésére bocsátotta Wass Alberttel való levelezését. „A levelek közlése legyen tisztességadás az erdélyi Mezőség nagy írójának, aki az olvasók szívében talált otthonra” – írta Lapohos András bevezetőjében. Ezekből a levelekből idézünk néhány gondolatot: „Kivénült a legény! Bár immár több mint hetven éve kopogok az írógépen, bizony mellé-mellé ütök a betűknek. Hiába, a nyolcvanhetediket taposom, s volt múltamban sok olyan esztendő, ami tízszeresen számít, mint például amit Hitler börtönében töltöttem, ahol azzal szórakoztattak, hogy a ’vallatás’ ürügye alatt jobb kezem ujjait tördelték sorba, vagy amikor kiküldtek a Pripjet mocsaraiba mint huszártisztet, s csak az ukránoknak köszönhetem, hogy életben maradtam. (…) Nocsak, újra föladtam A funtineli boszorkányt, most talán mégiscsak megérkezik. Az Erdélybe küldött könyveimmel ez bizony sokszor megesett már. Sajnos, az okát is tudom. (…) 27 könyvem jelent meg magyarul, angolul, spanyolul és németül. Erdélyről szól majdnem valamennyi. Munkámat tehát befejeztem, ideje, hogy odébbálljak. Nem jó megöregedni, és még rosszabb nyomoréknak lenni. (…) Aztán, ha befejeztem ezt az életet, ami most már hamarosan bekövetkezik, szelek szárnyán, csillagösvényen hazatérek újra a czegei tó partjára, s ott maradok kísértet formájában, míg csak világ a világ.” (2000. július, 17. szám, 10-11. oldal – Wass Albert szülőföldjén) 

    Azóta megkaptam a választ az első írásomban feltett kérdésre. Több mint valószínű, Szakács Csabi is, hiszen ő is maradt. És milyen érdekes! Tizennyolc évre rá ő volt az, aki segített, hogy tovább éljen a Szászrégen és Vidéke. Véletlen, ez a sors, így volt megírva, vagy ott fenn valaki ezt akarta? 2018 márciusa. Újra tavasz. Újabb kihívások, remények. Tizenkilenc esztendős a lap. Isten éltessen, Szászrégen és Vidéke! 

FÁBIÁN ANDRÁS GY. FŐSZERKESZTŐ