Ameddig a szemed ellát a templom dombjáról, minden a földesúré volt. A faluban mindenki az ő cselédje. Mind az ő kenyerén éltek. Alig érdemes a szóra az a néhány holdacska, amit az eklézsia mondhatott a magáénak, meg az a hat kis földecske, amit hat parasztcsalád szerzett magának. De ezek is így-úgy a földesúr ajándékából vagy az ősei adományaképpen keletkeztek. A földesúr jószivű, heves vérű, gondatlan, igazi magyar volt. Persze tönkrement a végén. A saját hibáin kivül nagy világrengető események is közbejátszottak erre. A föld kicsúszott a lába alól s ő búcsút mondott a földnek. Elment.

  Új, furcsa világ köszöntött be a faluba. A földeket felosztották. Megszűnt a domínium. De más dolog is következett. Az eklézsia egyszerre a halál partjára jutott. Mert az eklézsia tulajdonképen a cselédekből és azok gyermekeiből állott. Régi cselédség volt ez, a földesúr ősei telepítették az őseiket ide. Nyelvben, vallásban egy kis szigetet alkottak és nemzedékről nemzedékre cselédkedtek és dicsérték az Istent a domb tetején álló öreg templomban. Most pedig ezek a cselédek, akik az „úr dolgából” éltek, föld nélkül, tehát kenyér nélkül maradtak, ők nem kaptak az osztozkodásból. Mehettek a világnak. Mentek is. Minden vasárnap újabb és újabb családok búcsúzkodtak a templom előtt, prédikáció után. A fiatal tiszteletes úr és az öreg templom vasárnapról vasárnapra láthatták, mint apad el a gyülekezet, mint az elfolyó vér a halálos sebekkel ütött testből.

 – Maholnap nincs kinek prédikálnom! – mondta sóhajtva a tiszteletes úr a feleségének. A templom nem tudott szólani. De gondolkozott. Nagyon szomorú gondolatai voltak. A falain repedések cikáztak végig a gondolatai terhétől és mohos fedélzete keservesen meg-megroppant. Én azt gondolom, jobb, hogy nem tudott beszélni. Ki tudná elbírni egy ilyen öreg templom gondolatait?

  Végre egy vasárnapon az utolsó cseléd is búcsút mondott a templom előtt. Öreg, családtalan ember volt, elszegődött valaminek egy másik, még álló szigetre. A tiszteletes úr és a hat parasztember, akiknek volt földecskéjük, nagy búsan egyedül maradtak. Mikor ezek is hazafelé szállingóztak, a tiszteletes úr visszamarasztotta Jánost, a kurátort. János valami negyven-negyvenöt éves, értelmes, komoly ember volt, írástudó mind a két értelemben, mert tudott betűt vetni és a Bibliában is járatos volt. Sokáig állt a tiszteletes úr a templom előtt, a dombon, és a tekintete messze elkalandozott hegyekvölgyek felett. A kurátor illedelmes hallgatással várta, mit akar. Végtére köhentett egyet, hogy szóljon már. A tiszteletes úr összerezzent, aztán kezét a kurátor vállára téve, megszólalt:

 – János, maga becsületes, igaz barátom volt és hű szolgája az eklézsiának. Látja, hogy itt vége mindennek. Hát gondoltam, megmondom magának, mit határoztam. Jobb lesz maguknak is, ha én is elmegyek innen. Az öreg templom gerendázatán és falain nyöszörgő ropogás futott végig. A templom figyelt és gondolkozott. A tiszteletes úr folytatta:

 – Hat család, aki maga is alig él, papot nem tarthat többé. Eddig úgy-ahogy az uradalom tartott el engem. Sovány kenyér volt, nem panaszlom, szívesen ettem, hogy összetartsam a nyájat. De most már vége. Mióta az uradalom megszűnt, csak nyomorgok. A kis papi földet meg nem tudom használni, mert nincs hozzá marhám, felszerelésem. Feleségem van, gyermekeim vannak. El kell mennem.

  – Mi többet nem kapunk pásztort! – szólt csendesen a kurátor, a távolba meredve. – Hozzácsatolják valamelyik anyaegyházhoz, és beszolgáló lelkészt kapnak. – Ritkán látjuk mi azt. Tudom mi az, tiszteletes úr. Benövi a fű a templom küszöbét. A kocsma küszöbe meg elkopik a csizmáinktól. Ez az, ha megszűnik az anyaegyház.

  – Nem járták sokan a templomot eddig se – válaszolt a tiszteletes úr. – Ha ritkábban hallják a hívó harangot, szívesebben jőnek. A kurátor a templom felé fordult. Levette a kalapját. Nézte, nézte az elfeketült falakat, az öreg tornyot, a mohos fedelet.

 – Ez a templom összedől, ha nem lesz papja – mondotta meggyőződéssel. A ház is, ha nincs állandó gondozója, magában összedűl lassankint. Nem bír üresen állni. A templom se. Mert ha kevesen is jöttek, de jöttek. Aztán a templom tudja, hogy vannak, akik hozzá tartoznak. Aztán az emberek ha nem is jőnek, de tudják, hogy van templom és pap. Higgye meg, tiszteletes úr, az a nagy dolog, hogy van templom és pap. Az emberek rosszak és sűrűn járják a kocsmát. De néha a toronyra néznek, és a szemüket a torony az égre emeli. Mutatja, hogy van Isten. Hallják a harangot és eszükbe jut az imádság. Tudják, hogy a tiszteletes úr imádkozik a templomban, és ez jólesik nekik. Megkérdik, miről beszélt a pap? És örömmel bólogatnak rá, mert igaz. Mert kell a népnek a pap, meg a templom. Higgye meg, kell. Nem olyan rossz a nép, ha jó papja van. De még egy öklömnyi pap is jobb a semminél. Pásztor nélkül elvész a nyáj. Még van egy kis nyája, tiszteletes úr.

  – Mind igaz, János. De hát nem tudok itt megélni. A kurátor magába mélyedt. Erősen töprengett. Le is ült a templom küszöbére. Nagyon meggondolkozott. Hosszú percek múlva megszólalt:

  – Gondótam volna valamit, tiszteletes úr. Csak paraszti ésszel gondótam, de szívesen. Hat ember nem tarthat papot, igaz. Urat nem tarthat, habár illenék, hogy úri módon tartsa a nép a papot. De ha tiszteletes úr is akarná, lehetne valahogy. Dolgozzunk együtt. A papi földet meg az én földemet vegyük egybe. Legyünk egy család. Hiszen családja a papnak a nyája. Én adok marhát és szerszámot a munkába, meg a családomat. Négy fiam, két leányom van, meg a feleségem is jódógú. A tiszteletes úr tanuljon meg velem dolgozni, meg a gyermekei is, meg a felesége. Amit az Isten ad, legyen közös. Aztán a gyermekek összeházasodnak majd, gyermekeik lesznek, és mindig lesz eklézsia. Egy fiút mindig papnak adunk, és mindig lesz pap. A többi öt családot is összetartjuk és testvérek leszünk. Nem veszünk el. Megmaradunk. A tiszteletes úr szombaton nem fog dógozni, hogy készülhessen a prédikációra. No, jó lesz?

  A kurátor ragyogó arccal nézett a papra. Maga is gyönyörködött, hogy ki tudta találni. A tiszteletes úr félig tréfásan, félig komolyan nézett reá. A feleségére gondolt. A felesége jó gazdasszony volt és munkás asszony is, de úriasszony. Nemes származás. Iskolázott lélek. Zongora és szépirodalom volt a fényűzése. A gyermekeket úri iskolába járatták a városban. Urakat és úriasszonyokat akartak nevelni belőlük. A pap felnevetett. Furcsa gondolatai vannak ennek a parasztembernek!... S mégis jólesett neki ez a beszéd. Jólesett az öreg templomnak is. Ablakszemei felragyogtak a napsugárban, és a torony ablakán fehér galambokat röpített ki a levegőbe, mint vidám kacagást.

  – Hogy jutott az eszébe ilyen? – kérdezte a tiszteletes úr mosolyogva.

 – Rég töprengek rajta – felelt János becsületes ön- érzettel –, de nem tudtam vóna így... de most kigyütt, mintha csak súgták volna. Mintha a templom súgta vóna, úgy mondtam. De állok mellette. No, tiszteletes úr, széna vagy szalma?…

 – Tudom, hogy a templomért meg az eklézsiáért mondta, János. Tudom, hogy szívből mondta. De nem gondolta meg jól. Nem lehet ezt megcsinálni… 

 – Csak szeretet kell hozzá – mondta a paraszt nyugodtan (mert nem magától beszélt, hanem az öreg templom súgta neki), csak szeretet kell, hogy a tiszteletes úr lehajoljon hozzánk… mert megbecsülnők érte családjával együtt! Nem lenne kisebb, tiszteletes úr. Hiszem, hogy a többi öt családok is így gondolkoznak, ha elmondom nekik. Hallja csak, úgy súgja valami nekem, hogy régen így kellett volna… mindig.

 – Hát majd beszélek róla a feleségemmel, János – mondta a pap mosolyogva. – De nem hiszem. Nemigen lehetséges. Délután odaheveredett a pap családjával a templom árnyékába, a pázsitra. Elmondta a dolgot. A papné nevetett. 

 – Bolond az a János! – mondta. – Nem lehetünk mi parasztok! El kell mennünk innen, ahol tehetséged szerint megfizethetnek. Holnap menj be a püspökhöz és érdeklődj utána, hova-merre lehetne? Az őszre már kell hogy valami más otthonunk legyen. 

  Alkonyat felé odaballagott a kurátor, ragyogó arccal vezetve az öt parasztot, a menyecskéikkel együtt. Mind mosolyogtak. 

 – Megbeszéltük – jelentette a kurátor. – Mind akarják. Mind örvendenek. Mind egy család akarnak lenni. A jó Isten súgta nekem ezt!… – áradozott boldogan. 

 – Megtanítom tehenet fejni, tiszteletes asszony! – mondta kacagó jószívvel egy menyecske.

 – Én fonni és szőni! – tódította a másik. 

 – Én kévét kötni! – kiáltotta a harmadik.

– Ugyan, János – szólt a papné nevetve –, mért bolondította el ezeket az embereket? Csak nem gondolja, hogy én parasztasszony leszek, hogy az uram parasztember lesz? Kap ő eklézsiát, amilyen csak kell! Nem azért tanult, mit képzel?

 Mintha leforrázták volna a társaságot. Az már más, ha megvetik őket! Akkor nem szóltak semmit. Ha ilyen büszke a tiszteletes asszony, akkor persze hiába! Megszégyellték magukat. Elkullogtak. A pap megnyugtató szavakat mondott, miközben érezte, hogy a szívében valami összeomlott. A parasztok búsan szállingóztak haza. Ekkor hideg szél kezdett fújni, és a szélben keservesen sírt az öreg torony. A szél meglóbálta a kis harangot, és az szaggatottan zokogott. Az ég beborult. Hirtelen vihar közeledett. Nagyot villámlott az ég alján, és messziről fenyegető, tompa dörgés morajlott fel. A papék bemenekültek az első, kopogó esőcseppek közt a házba. A világra nagy sötétség ereszkedett. A sötétségben sivító szél körülforogta az öreg templomot. Az öreg templom csak az emberekkel nem tudott beszélgetni, a széllel tudott.

 – Mivel törjem meg a lelkét annak az embernek? – kérdezte a széltől. – Mivel győzzem meg, hogy itt kell neki maradnia? Mivel rázzam fel a lelkiismeretét? A szél dörgés, villámlás és zuhogó zápor között felelgetett a maga nyelvén. Végre megegyeztek valamiben. A szél hirtelen elnyargalt nagy messzire, és egy hegy tetején megállva, egész erejét összeszedte. Az öreg templom nagyot sóhajtott. Borzongó recsegés futott át a bordáin. Aztán elnémult és várt megadással. Ekkor a sötét, dörgő, villámló, záporos éjszakában minden erejéből, bömbölve zúdult rá a szél a hegyről. Irtózatos roppanás, s a torony végigvágódott a földön, ezer darabra zúzódva. A harang sikoltva repült a papi ház fedelére, és kalimpálva, csengetve, jajgatva gurult az ajtó elé. Újabb szélroham, még rettentőbb, még ítéletnapibb… az öreg templom, úgy ahogy állt, összerogyott, és halálsikoltása és végső hörgése megremegtette az egész falut. Az öreg templom meghalt, hogy felrázza a pap lelkiismeretét… Sírva állottak felette reggel mindnyájan.

 – Vége az Isten házának! – zokogták. – Végünk van nekünk is. A tiszteletes úr elhagy, a templom utána dőlt. Isten elhagyott minket. – Menjünk a kocsmába! Igyuk le magunkat! – üvöltötte kétségbeesetten, vad haraggal a kurátor. Az arcokon valami rettentő, istenkáromló dac vonaglott vé- gig:

 – Menjünk! – ordították. De a pap megragadta a kurátor karját, és átszellemült arccal, az égre nézve, kezét esküre emelve kiáltott fel:

 – Megálljatok! Isten szólt itt nekem és nektek! A templomot újra kell építeni. Úgy segéljen meg az Isten engem, amint újraépítem! Itt maradok.

( Makkai Sándor)