Magyaró az Erdélyi-medence keleti részén fekszik. Területének egyik része a Maros völgyében, a folyó bal partján található, Dédától délre, alig 10 km-re attól a helytől, ahol a Maros belép az Erdélyi-medencébe. Másik része a Görgényi-havasok dombvidékére esik. A falut nyugaton a Maros választja el Maroshodáktól és Disznajótól, északon Marosoroszfaluval, keleten és délkeleten Idecspatakával, délen Holtmarossal szomszédos.
Magyaró nevével az oklevelekben az évszázadok folyamán gyakran
találkozunk, pl. az 1223., 1319. években. A Maros előnevet a történelem
folyamán csak szórványosan, elvétve használták. Magyarót az itt valamikor
bőségesen található mogyorócserjésről – helyi tájszólás szerint magyaró –
nevezték el. A falu egyik határrészének ma is Küsmagyarós a neve. Magyaró 1319-ben Losonczi Tamás székely ispán
tulajdona volt, aki a falu felső részén felépítette Mentő várát. A vár 1319-ben
már állt, és ekkor említik Balázs nevű várnagyát. Egy 1333-as keltezésű
oklevélből megtudjuk, hogy a vár kétezer ezüstmárka költséggel épült (ezer kg
tiszta ezüst). A falu birtokosa a vár közelébe jókora falut telepített. Ez volt
a Váralja, Mentőalja vagy Mentőváralja nevű település, amely később beolvadt az
ugyancsak 1319-ben említett Magyaróba. Később a vár tönkrement, ma már csak a
Puszta nevű határrész őrzi az emlékét.
Korábbi fatemplomának papját már 1325-ben említik Johannes sacerdos de Munuro néven. Ennek a templomnak a helyébe
épült Losonczi Tamás anyagi
támogatásával az új kőtemplom, a falu egyik legrégebbi műemléke.
A reformáció kálvini irányzata az
1560-as évektől érezteti hatását
Magyarón, majd az 1570-es években az unitarianizmus is terjedni kezd. A szász
falvak a lutheri reformációt, míg a magyar falvak a kálvini reformációt
követték. A reformáció egyik legjelentősebb művelődéstörténeti eseménye az anyanyelvi írásbeliség megteremtése.
Nagyon értékes az a szép magyarsággal megfogalmazott adásvételi szerződés,
amelyet 1587-ben a tanúként szereplő „Paxi
(Paksi) János mogioroi predikator és Mihály
Deák Wasarhelyi mogioroi schola mester” fogalmazott. Ez az oklevél az
iskolai oktatás létezését is bizonyítja Magyarón.
1759-ben a magyarói református papnak kepe fejében minden
családtól járt „két kalangya búza, vagy pedig szemül két véka, zabból egy
kalangya, vagy két véka szemül, egy szekér fa. Az egyház földjéből pedig a
canonica portio fejében egy hat vékás buza s egy hat vékás zab-földet kapott –
mindkettő felszántásáról és bevetéséről a pap gondoskodott, a termés learatását
és behordását az egyháztagok végezték, a zabvetést ellenben a lányoknak kellett
learatniok; ezen kívül járt még két szekér szénát termő kaszálórét is. Ennek
lekaszálására és behordására az egyháztagok vállalkoztak. A hívektől ezen kívül
pénzbeli juttatásban is részesült, garas-pénz fejében esketésért és halotti
prédikációért 24 dénárt kapott, keresztelésért egy tyúk és egy kenyér járt. Az
özvegyasszonyok két sing vásznat adtak, vagy pedig 12 dénárt fizettek”.
A háborúban elrekvirált harang
helyébe a gyülekezet az 1970-es években önerőből újat öntetett.
Paxi János prédikátor (1587–),
Pataki István (1787–1805), Ercsei József (1805–1807), Gellner Sámuel
(1807–1819), Molnár György (1819–1825), Albert György (1825–1860),
Albert János (1861–1885), Lénárt
József (1886–1917), Kis Lajos esperes (1914– 1944), Vajda Domokos (1946–1964),
Nemes Árpád (1966–1981), Vinczellér Gábor (1981).
( VINCZELLÉR
GÁBOR LELKIPÁSZTOR
Magyari
Hunor – A Görgényi Református
Egyházmegye
templomai )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése