Nemes Nagy Ágnes gyönyörű verse aktuálisabb, mint valaha: Kitől és még meddig? Egyszerű: mindenkitől, mindenből, és régi bölcsesség, hogy „A jó pap holtig tanul!”. Ez hatványozottan igaz ránk, pedagógusokra. Valamikor régen a tanító valami magas piedesztálon állt, diákok, szülők feje fölött. Mindenki tisztelte, nem ritkán féltek is tőle, amiben jelentős szerepet játszott a mogyorófavessző is. Aztán ebből a végletből lassan átcsúsztunk a másikba, amikor talán mi is tehetünk arról, hogy a tanuló már nem tud felnézni ránk, nem tiszteli a tanítóját, azt hiszi, egyenrangú partnerek. És ez az állapot senkinek sem jó. A tanítónak rengeteg feszültséggel jár, idegesítő, olykor kétségbeesett helyzetek elé állítják a mindennapok kihívásai, és lassan, de biztosan felőrli az egészségét, idegrendszerét. A gyereknek – habár látszólag úgy tűnik, jó ez a helyzet – nem ad biztonságot, egy idő után frusztrálttá válik, szorong, és akkor ezt a feszültséget különbözőképpen vezeti le, ami legtöbbször nem egy fáklyásmenet. 

 Azt kellene megértenie a pedagógusnak, de a szülőnek is, hogy a jól meghatározott, világosan leírt szabály, amit következetesen be is tartunk és betartatunk, az a gyerek hasznára válik. A legveszélyesebb autóúton a korlát az autóvezető és az utasok biztonságát szolgálja, és semmiképp nem akadályozza, korlátozza a szabadságát. Szerencsés esetben a szülő partner ebben, és ha kételyei támadnak, akkor azt elsősorban a tanítóval tárgyalja meg, és még véletlenül sem gyereke füle hallatára tesz megjegyzést a tanítóra. Az első szülői értekezleten mindig elmondom, hogy lehet velem egyetérteni, lehet engem – mint tanítót – szeretni vagy sem, de soha nem a gyerek előtt kell hangoztatni: „Na aztán, ez a tanító néni…! Hogy mit ki nem talált ismét…! Mégis mit képzel?” Ezek a mondatok bumerángként működnek, és ismét itt a bölcs mondás, hogy „ma rajtam, holnap rajtad csattan az ostor!”. Bizony az a szülő, aki így viszonyul a tanítóhoz, a nem is olyan távoli jövőben visszakapja a gyerekétől. Szoktam mondani, hogy a tanító a négy évet végigcsinálja – talán kicsivel több hajfesték és smink szükségeltetik –, aztán a tanár is elboldogul valahogy, de a gyerek végső soron a szülő feladata, és egyáltalán nem visz előbbre a „bűnbak” keresése, aki először a tanító/ tanár, majd a rendőr lesz, és soha nem a szülő, aki a legtöbbet van a gyerekével, a legtöbbet tehet annak neveléséért. A mai „digitális bennszülött” nemzedék nevelésében nekünk, „digitális bevándorlóknak” nagyon nehéz a helyzetünk, vagy legalábbis az lesz, ha úgy állunk hozzá, és elképedve szajkózzuk, hogy: „Ezek a mai gyerekek! Ezek a mai fiatalok! Hát az én időmben bezzeg...!”, és mintha tömeges amnéziában szenvednénk, mert bizony anno ugyanezek voltak a sopánkodó, rosszalló megjegyzések, és lámlám, ennek ellenére egészen „jól sikerültünk”! Jövőnk Gyermekek Fújtató bölénycsordaidő vaspatája alatt düledeznek tetők, falak, s a báránycsontú falucskák egyre romlanak, omlanak, és velük roggyannak a tudáslángú iskolák. Megrettenve nézünk egymásra: és most hogyan tovább? Elridegül a gyermek kiskora, ha nem forrósítja át a táblanapú iskola. – De jaj! a szív is dermed: nincs elég magyar gyermek. Ha nincs – nincsen magyar iskola, vak idő jeges szele sodorja tova, elsorvad a kicsontolt falu, eltörli végképp a sorsgyalu. A gyermek élet! Hatalom! Jövő! Ő az életet fénnyel átszövő! Ezt vésd jól eszedbe, magyarom, nincs jövőd leperzselt ugaron! Gyermek legyen! Gyermek legyen! Szöszi, barna, vörös, fekete, „egy szeg se jó benne” – eleven, ki valóságos égedelem, ki csínyre, kalandra kész, kiben kétkerekűn forog az ész! Aranyos, édes gyermekek töltsék be az osztálytermeket! Magyar népem, ők adják vissza erődet, lelkedet, örök csillagaid: a gyermekek! Saját tapasztalatom szerint egyik „fegyverünk” a humor lehet, amikor félretesszük azt, hogy persze, én vagyok a felnőtt, ráadásul tanító, és ejnye-benyje… Egy jól irányított megjegyzéssel, sok-sok humorral oldani lehet a feszültséget, kipukkad a „méregzsák”, nagyot nevet az osztály, és már egészen más légkörben folytatódhat a munka. Nem kell attól tartani, hogy csorbul a tanító tekintélye, ha beismeri a tévedését, a gyerek valósággal fellélegzik, hogy hát lehet tévedni, és nem lesz világvége. Ez főleg a maximalista gyerekeknél jön jól, akik már egy felmérőnél szorongani kezdenek, hogy mi lesz, ha… és akkor saját szintjük alatt teljesítenek, bekerülnek egy ördögi körbe, főleg ha még otthonról is ezt táplálják beléjük. Igenis, tévedni emberi dolog, csak az téved, aki dolgozik, legközelebb majd jobb lesz… 

 Ezek a mondatok felszabadítják őket, és legközelebb tényleg jobb lesz az eredmény. Tanulni kell: nekünk, pedagógusoknak elsősorban a gyerekektől. Ha nagyon figyelünk és hajlandóak vagyunk tanulni, nyitottak vagyunk, meg akarjuk fejteni őket, akkor sok mindenre tanítanak. Én személy szerint most találkoztam egy hiperaktív gyerekkel, és rájöttem, hogy nekem kell ebből a helyzetből kihozni a legjobbat úgy, hogy figyelem és hagyom, hogy „ tanítson”! Azt mondják, hogy véletlenek nincsenek: egy továbbképzőn pontosan erre a helyzetre kaptam nagyon sok megerősítést, információt, jó tanácsot.  Tanulság: ki kell lépni a komfortzónából, levetni a merev, távolságtartó magatartást, nyitott szemmel járnikelni, és engedni, hogy megtaláljanak a lehetőségek. Hab a tortán: hogy egy kreditpontos képzés is lehet nagyon-nagyon jó, felszabadító, olyan, mint a tavaszi eső. Látni kellene, ahogy beesik egy maréknyi nyúzott, hajszolt, fáradt tanító – mindenkinek jó oka van rá: hosszabbított program, elvárások, versenyek, megspékelve a családdal és a kamaszodó saját gyerekkel, és ugye „a cipésznek lyukas a cipője!” –, de a fogalkozás végére egy csoport felszabadult, nevetgélő, kisimult arcú tanítónő hagyja el a termet. Igazi „lelki wellness”! Erre van a legnagyobb szükségünk! 

 Befejezésként egy szösszenet: nagyon komolyan előadom az elsőseimnek: tudjátok, van az úgy, hogy telik-telik az a bizonyos pohár – a mindennapi csínytevésektől, rosszalkodásoktól –, aztán egyszer csak jön az az utolsó csepp a pohárban, és akkor lesz belőle fekete pont, magaviseletből. Hiperaktív gyerekemet láthatóan meghatja a „hegyi beszédem”, kicsit elgondolkozik, aztán megkérdezi: Az én poharamban mennyi van? Azóta is sokszor eszembe jut: mi lett volna erre a helyes válasz? 

VITA PIROSKA TANÍTÓ