„Úgy látszik, minden nemzetnek különös rendeltetése van az emberiség t ö r tén et é ben , me ly b i z to s í tja fennmaradását” – mondotta egy alkalommal Deák Ferenc a magyar nép hivatásáról elmélkedve. Sokáig gondolkodtam, hogy a mi nemzetünknek mi is lehet a misszója. S úgy láttam történeteinkből s úgy látom mostani helyzetünkből, hogy nekünk az i g a z s á g é r t kell élnünk és küzdenünk, s a vallási, nemzetiségi és társadalmi osztályok közt az igazságot kell diadalra juttatnunk. S fennmaradunk, sőt szép jövő áll előttünk, ha mi rendeltetésünkhöz, az igazság szolgálatához hívek maradunk. Ha fájdalmasan is, nyiltan, nem vitatkozva a kérdés felett, hogy igazságosan-e, vagy nem, komolyan be kell ismernünk, hogy a világháború történelmi itéletében mi arról kaptunk végzést, hogy nemzetünk, mint imperium gyakorló nép, a világ közvéleményének akkori tanusága szerint, nem töltötte be elég híven azt a rendeltetését, mely az igazság, a nemzetiségek és a társadalmi osztályok közötti igazság érvényesítése szolgálatában reá várt. Ezzel szemben a román nemzet kapott egy felemelő ítéletet aspirációi elismeréséről s egy nagyszerű hivatást, hogy gyönyörű országában hívebben érvényesítse azt az igazságot, melynek körvonalait a kisebbségi jogok nemzetközi statuálásában rajzolták meg. Ma az a mi rendeltetésünk, hogy ennek a több, teljesebb igazságnak az érvényesítését kérjük. Semmi egyebet, csak ezt. Nem akarhatunk a magunk számára különleges helyzetet, csak osztatlan, egyforma jogokat, egyenlő elbánást s kulturális személyiségünk megfelelő kibontakozásának lehetővé tételét. Mindaddig, amíg ez be nem következik, vagyunk a szenvedő igazság, s ha bekövetkezik, leszünk a boldog igazság. A román népnek pedig az lesz az igazi dicsősége, hogyha az egész világ előtt példát statuál a népkisebbségi kérdések igazságos megoldásával. Az igazság eme alázatos szolgálata azonban nemcsak a mi rendeltetésünk. A szolgálatban egyesülniük kell elsősorban azoknak, akik életlehetőségeiket sem az erőben, sem a hatalomban nem kereshetik, hanem megújulásunkat az általános, összefogó emberiségi eszmények teljesebb érvényesülésétől várhatják. A szász közélet egyik vezető harcosa tette volt a háború fergeteges idejében a következő kijelentést: „Ember, nép, nemzet, nagy birodalmak és megint emberek vágyódnak, hogy a vérből virág keljen, hogy az emberi ész megtalálja azt az utat, amelyen ember ember mellett haladhat, anélkül, hogy az egyik a másikat a sáncba lökje. Legyen az az ut a társadalmi béke, az államok békéje, vagy az emberiség békéje”. Mindnyájunknak áldott rendeltetése keresni és megtalálni azt az utat, az igazság és békesség útját, mely a jelenvaló élet szakadékainál egy megértőbb jövendőhöz vezet. (...) A román közélet egy vezérharcosa a békeszerződések megkötése után azt mondta, hogy egy ezer éves per dőlt el ezzel. Mi azonban azt gondoljuk, hogy ezeréves pereskedések után igazán elérkezett az ideje annak, hogy megpróbáljuk a másik utat. Megpróbáljunk élni békességben egymás jogainak és érdekeinek becsületes elismerésében. Azt hisszük, hogy egy ilyen próba nem ezer év alatt ezt a természeti javakban annyira gazdag országot igazán áldott boldog szülei házzá tudná átváltoztatni, melynek oltalmazó fedele alatt a haza minden gyermeke megelégedettnek érezné magát. Mi azt hisszük, hogy e cél felé a közös találkozással, majd testvéri kézfogással az első lépést megtettük s igazán hozzákezdhetünk nagy rendeltetésünk feladatainak betöltéséhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése