Előbb a fűzfa volt meg. Olyan magas, mint a falu katolikus templomának tornya, de lehet, hogy alacsonyabb annál. Ezt csak azért nem tudni pontosan, mert abban a nagy és sűrű erdőben, amelyben a fűzfa állt, nem volt templom. Aztán terebélyes. Akkora teret takart a koronája, amekkorát egy vándorcirkusz takar falunapon egy falu közepén, de lehet, hogy kisebbet vagy nagyobbat. Ezt csak azért nem tudni pontosan, mert abban a nagy és sűrű erdőben sohase volt semmiféle cirkusz. Törzsének vastagsága két becsületes emberölnyi.
Ez a lehető legpontosabb adat, amelyet a fiú is, a
lány is igazolhatna, ha igazolnia kellene. Nem volt
mai gyerek az a fa. Aztán ép sem. Sebesült, szakadozott,
rojtikás volt a kérge. Szarvasok szaggatták meg
szarvaikkal többször is. Vezérágai vízszintesek voltak,
vagy majdnem azok. Vízszintezte már őket a fiú
is, a lány is, igaz, csak amúgy gyönyörű szemmel. Az
egyik vezérág kelet, a másik nyugat, a harmadik
dél, a negyedik észak. Vastagon mohás mind. A
vékonyabb ágak, valami ezeregy, a csillagok felé
húztak, mégis a földre néztek. Szomorúfűz volt,
letagadhatatlan. Vagy csak hasonlított hozzá? Ezzel
a lány se, a fiú se törődött még. Gyér, hosszú
szárú fű nőtt a koronája alá. Vaddisznók turkálták.
Bicskék, galagonyák, kökények, bodzák vették körül
úgy, hogy karcolás nélkül embernek megközelíthetetlen
volt.
Előbb a fűzfa volt meg, aztán a fiú. Gombát vagy
mit szedett abban az erdőben, amikor a fűzfára talált.
Megközelítette. Megölelte volna, de csak az
egyik karjával, aztán körbejárta. Felnézett rá. Fel a
tetős-tetejére. Megtetszett neki a fa, de még inkább a
környezete: az az eldugott, csendes, titokzatos hely.
Felnézett a fiú a fára még egyszer, aztán leült a tövé-
be. A hátát a törzsnek támasztotta. Három perc után
úgy érezte, hogy oldalra dőlhetne, el is aludhatna ott,
a lágyító csendben, de nem aludt el. Felállt, fogta
gombával tele kosarát, és indult hazafelé. Jövök én
még ide – ezt mondta magában.
Előbb a fűzfa volt meg, aztán a fiú, később a lány.
Az egyetemi hallgató. Vagy inkább a született háziasszony,
s ezt a barátnői mondták róla. Azt is mondták
még, hogy úgy utálja a számítógépet és a mobiltelefont,
mint a kocsmabüdös leheletű fiúkat, úgy, hogy
ne is lássa őket. Szamócát szedett egyszer abban az
erdőben, és már tele volt az ő egypohár nagy kosara,
amikor a fűzfára lelt. Meglátta, megnézte, megközelí-
tette azt a fát. Kosarát letette alája, s a fát megölelte,
aztán körbejárta. Felnézett rá, fel a tetős-tetejére.
Megtetszett neki a fa. A hely. A csend. A titokzatos
nyugalom. Rácsodálkozott a fára. Olyannak látta,
mintha egy királyt látott volna alattvalói gyűrűjében.
A szakadt törzset megsimogatta. Mosolygott. Aztán
mélyeket szívott a tiszta levegőből, és megint mosolygott.
Leült. A fa tövébe ült le. Egymásra tett nyújtott
lábbal támaszkodott a fa törzséhez, aztán eldőlt. A
bal oldalára dőlt. Egy kicsit hallgatózott. Szerette
volna kihallgatni a fűben szökdöső szöcskéket, ám
elaludt. El, de csak egyetlen percre. Aztán felállt, fogta
kosarát, és elindult hazafelé. Jövök én még ide –
ezt mondta magában.
Amikor újra az erdőben járt a lány, és újra csak
szamócát vagy mit szedett kicsi kosarába, akkor is
elment a fűzfához. Gallyat szakított az egyik erdei
fenyőről, s azt a fa tövéhez csinosította. Minek? Ki
tudja? Leült. Ott maradt valameddig. Nem dőlt oldalra.
Nem aludt el. Arra gondolt, hogy milyen jó lenne,
ha az a világ térne vissza egy pittyantásra, amikor az
erdők csendje uralt embert és állatot. A kis kosarára
pillantott, aztán felállt, és elindult hazafelé.
Amikor újra az erdőben járt a fiú, és őzlábgombát
gyűjtött, akkor a fűzfához is elment. Galagonyaágat
szakított, azt vitt a fához. A fenyőgally mellé fektette.
Leült, s a fenyőgallyról elmélkedett. Most nem dőlt
hanyatt, csak ült és ült ott valameddig, s nem hiá-
nyolta maga mellől a számítógépet. Később a kosará-
ra nézett, felállt, és megindult hazafelé.
A lány vadvirágot vitt a fűzfához, s azt azért vitte, mert megszerette a fát. A fenyőgally és a galagonya- ág mellé fektette a virágot. Egy kicsit megigazította mindhármat, most azonban nem ült le. Csak nézte, nézte a fenyőgallyat, a galagonyaágat, a vadvirágot, ahogyan ott egymás mellett fekszenek csinosan, szótlanul, és akkor elmosolyodott a gondolatra, hogy nem csak ő talált rá arra a fűzfára, hanem bizonyosan valaki más is.
A fiú katángvirágot vitt a fűzfához, amikor arra járt. Azért vitte, mert megszerette a fát. Azért vitte, mert erőnek erejével vonzotta békéje, csendje, nyugalma. És most már sokkal jobban meglepődött attól, amit látott, mint amikor csak a fenyőgallyat találta a fa alatt. Az most már színtiszta bizonyosság, hogy ide más is ki-kijár, nem csak én – gondolt az igazra, és letelepedett.
A lány egy kockás plédet vitt a fa alá. Találkozik-e már valakivel ott a fűzfa alatt? – így latolgatott. Rá- feküdt a plédre, hanyatt feküdt, felnézett az égre, és arra gondolt, hogy éjszakára is kint marad. Ebbe aludt bele. Hangos tücsökcirpelésre ébredt, aztán kicsit ijedten sietett hazafelé. A fiú kispárnát vitt a fához. Azt tervezte, hogy a feje alá teszi, ha ledől pihenni. Aztán úgy összezavarodott, amikor meglátta a plédet, hogy kiejtette a párnát a kezéből. Kicsit nedves volt a pléd, a fiú a napra terítette, úgy szárítgatta. Most nem ült le. Futva futott haza. Kezébe kapta vadászkését meg a kisbaltáját. Azzal tért vissza a fához. Rudakat nyesett oszlopnak. Ágakat oldalnak, tetőnek. Csillagvilágítá- sig dolgozott, el is fáradt, de felépítette a sátrat. A plédet a sátorba terítette, fejtől pedig odasimította a kispárnát, ámde nem gondolt arra, hogy kint alszik. A lány keze fejét megkarcolta az egyik tüskés szeder ága. Nem törődött különösképpen vele. Nem tö- rődhetett. Az ámulattól nem, mikor meglátta a sátrat ott a fűzfa alatt. Lecövekelt, aztán megindult. Közeledett a sátorhoz. Percek múlva térdre ereszkedett, majd bemászott a sátorba. Senki se volt odabent, de bent volt egy pléd és még egy, bent volt egy kispárna és még egy. Nézelődött a lány, nézelődött, és úgy feküdt hanyatt, hogy nem tudta, hogyan. Aztán a bal oldalára dőlt. Legyen, aminek lennie kell, ő biztosan megvárja azt a valakit, akivel már találkoznia kellett volna.
A fiú bal arcát karcolta véresre az egyik bicske tüskés ága, de nem törődött vele, mert nem törődhetett. Kevés az, hogy nem hitt a szemének, amikor megpillantotta az alvó lányt a sátorban. Bebújt, a lány mellé feküdt háttal, hangtalan, és még nem gondolt ölelésre. Elaludt. A lány ébredett fel elsőnek. Boldog volt, hogy megláthatta végre, akit már nagyon látni akart, de még ő sem gondolt csókra, ölelésre…
A lány vadvirágot vitt a fűzfához, s azt azért vitte, mert megszerette a fát. A fenyőgally és a galagonya- ág mellé fektette a virágot. Egy kicsit megigazította mindhármat, most azonban nem ült le. Csak nézte, nézte a fenyőgallyat, a galagonyaágat, a vadvirágot, ahogyan ott egymás mellett fekszenek csinosan, szótlanul, és akkor elmosolyodott a gondolatra, hogy nem csak ő talált rá arra a fűzfára, hanem bizonyosan valaki más is.
A fiú katángvirágot vitt a fűzfához, amikor arra járt. Azért vitte, mert megszerette a fát. Azért vitte, mert erőnek erejével vonzotta békéje, csendje, nyugalma. És most már sokkal jobban meglepődött attól, amit látott, mint amikor csak a fenyőgallyat találta a fa alatt. Az most már színtiszta bizonyosság, hogy ide más is ki-kijár, nem csak én – gondolt az igazra, és letelepedett.
A lány egy kockás plédet vitt a fa alá. Találkozik-e már valakivel ott a fűzfa alatt? – így latolgatott. Rá- feküdt a plédre, hanyatt feküdt, felnézett az égre, és arra gondolt, hogy éjszakára is kint marad. Ebbe aludt bele. Hangos tücsökcirpelésre ébredt, aztán kicsit ijedten sietett hazafelé. A fiú kispárnát vitt a fához. Azt tervezte, hogy a feje alá teszi, ha ledől pihenni. Aztán úgy összezavarodott, amikor meglátta a plédet, hogy kiejtette a párnát a kezéből. Kicsit nedves volt a pléd, a fiú a napra terítette, úgy szárítgatta. Most nem ült le. Futva futott haza. Kezébe kapta vadászkését meg a kisbaltáját. Azzal tért vissza a fához. Rudakat nyesett oszlopnak. Ágakat oldalnak, tetőnek. Csillagvilágítá- sig dolgozott, el is fáradt, de felépítette a sátrat. A plédet a sátorba terítette, fejtől pedig odasimította a kispárnát, ámde nem gondolt arra, hogy kint alszik. A lány keze fejét megkarcolta az egyik tüskés szeder ága. Nem törődött különösképpen vele. Nem tö- rődhetett. Az ámulattól nem, mikor meglátta a sátrat ott a fűzfa alatt. Lecövekelt, aztán megindult. Közeledett a sátorhoz. Percek múlva térdre ereszkedett, majd bemászott a sátorba. Senki se volt odabent, de bent volt egy pléd és még egy, bent volt egy kispárna és még egy. Nézelődött a lány, nézelődött, és úgy feküdt hanyatt, hogy nem tudta, hogyan. Aztán a bal oldalára dőlt. Legyen, aminek lennie kell, ő biztosan megvárja azt a valakit, akivel már találkoznia kellett volna.
A fiú bal arcát karcolta véresre az egyik bicske tüskés ága, de nem törődött vele, mert nem törődhetett. Kevés az, hogy nem hitt a szemének, amikor megpillantotta az alvó lányt a sátorban. Bebújt, a lány mellé feküdt háttal, hangtalan, és még nem gondolt ölelésre. Elaludt. A lány ébredett fel elsőnek. Boldog volt, hogy megláthatta végre, akit már nagyon látni akart, de még ő sem gondolt csókra, ölelésre…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése