Szászrégen és Vidéke

Március 15-én, a magyar nemzeti ünnepen, minden magyar, a világ bármely részén is éljen, kegyelettel és tisztelettel emlékezik az 1848-as forradalomra és azokra a bátor forradalmárokra, más néven márciusi ifjakra, akik elindították Magyarország polgárosodását és a modern törvények kivívását. Ezen a napon a magyar ember kokárdát tűz a mellére, még ha az elszakadt országrészekben a szomszédja nem is érti, miért teszi ezt. Ő tudja, tiszteletből! Azon i s m e r t é s ismeretlen hősök iránti tiszteletből, akik a forradalomban részt vettek, akik a szabadságharcban harcoltak. Olyan hősök Ők, akik nem nyerték meg a harcot, leverték Őket, de mégis győztek, mégis eredményeket értek el Magyarország fejlődésében. Kivívták a nemzet tiszteletét, és beírták nevüket a magyar történelembe. Ezek a hősök olyan tettet hajtottak végre, melyre büszke lehet, és legyen is, mindenki. Ezért emlékezünk meg 170 éve róluk és tetteikről. A ’48-as események azonban nem voltak előzmény nélküliek.

Tíz, húsz évvel azelőtt ugyanis még nem jött el az ideje a harcnak. Azt elő kellett készíteni, meg kellett alapozni, megfelelő „közeget” kellett teremteni hozzá. Ezt a „közeget” a reformkor szolgáltatta. A nyelvújítási mozgalom, majd a reformkor irodalma, Kölcsey Ferenc Himnusza, Vörösmarty Mihály Szózata a nemzeti öntudat fejlődésének szimbolikus alkotásai; Petőfi Sándor szerelmi és forradalmi költészete a magyar irodalom e g y i k m e ghatározó teljesítménye; Széchenyi István fénycsóvaként világító lelkesedése a Magyar Tudományos Akadé- mia megalapí- tásán. Ezek az előzmények mind hozzájárultak a magyar polgárság megerősödéséhez és előkészítették a terepet a forradalom kirobbanásához.

1848-ban, az európai népek tavaszán forradalmi láz söpört végig Európán, a forradalom eszméje magával ragadta a pesti fiatalokat is. A pesti márciusi ifjak azt tűzték zászlajukra, amit ma is magunkénak vallunk: a saját sorsunkkal való önrendelkezést, a függetlenséget. Hiszen, ha meg akarunk maradni és a szülőföldünkön szabadon élni, ha talpra akarunk állni, ezekért az eszmékért ma is küzdenünk kell. A bécsi forradalom hírére március 15-én Pesten a Pilvax-beli ifjúság vezérei: Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Jókai Mór, Vajda János és Irinyi József kirobbantották a forradalmat. Néhány óra alatt mozgósították a pesti népet, és a cenzor engedélye nélkül kinyomtatták a nemzet kérelmeit jelképező 12 pontot és Petőfi Nemzeti dalát. A 12 pontot ugyan Irinyi József szerkesztette meg, de a kérelmek alapját Deák Ferenc Ellenzéki nyilatkozata képezte.

A forradalmi tömeg délben elvonult ebédelni, de délután újra találkoztak a Nemzeti Múzeumnál. A városi tanács a tömeg nyomására elfogadta a 12 pontot, innen a küldöttség és a nép Budára ment a Helytartótanácshoz, és kérték Táncsics Mihály szabadon bocsátását. Az est a Nemzeti Színházban zárult, itt közkívánatra műsorra tűzték az addig betiltott Bánk bán című darabot. Az előadás után az ünnepi beszédeket Vasvári Pál, Jókai Mór és Petőfi Sándor mondták. Március 17-én a magyarországi forradalom hírére az osztrák császár elfogadta a magyar küldöttség kéréseit, és kinevezte az első felelős miniszterelnököt, gróf Batthyány Lajost. A kezdetben elért alkotmányos sikerek jogosan táplálták a reményt, hogy Magyarország független lehet nagyobb véráldozat nélkül, de ez hamar illúzióvá vált. Harc és csatatér alakult ki, és a magyarság felvette a harcot az elnyomó csapatokkal, és küzdött függetlenségéért, k üzdött szabadságáért. A forradalom sikerei ellenére a Habsburgok nem törődtek bele Magyarország elszakadásába, és szeptemberben támadást indítottak Pest ellen.

Elkezdődött a magyar szabadságharc, melyet a belső polgárháború még súlyosabbá tett. A magyar nemzet fegyvert fogott, hogy megvédje függetlenségét a minden oldalról ért támadással szemben. A szabadságharcot vérbe fojtották, de nem tudták elfojtani nemzetünk szabadságszeretetét és függetlenség iránti vágyát, mely nemzetünk évezredes történelmében soha ki nem aludt. Az 1848–49-es szabadságharc arra emlékeztet, hogy jövőnk biztosításában és alakításában legfontosabb az összetartás. Ma, a XXI. század elején itt, Erdélyben a mi szabadságunk zászlaja nem véres, mint volt egykor 48-ban, vagy világés Európa-szerte az elmúlt évszázadban. A mi szabadságunk zászlaján az áll, hogy jog, törvény, kitartás, akarat, szolidaritás, együttműködés, közös európai jövő. Tennivalónk ma is sok van, hogy szülőföldünkön itthon érezzük magunkat és teljes jogú állampolgárként éljük életünket. A társadalmi felemelkedést, a teljes egyenjogúságot, egyenlő esély biztosítását a gazdaságban, a kultúrában, oktatásban magyarságunk csak úgy érheti el, ha önzetlenül mindenki hozzájárul ehhez.

Céljaink elérésére kötelez minket a múlt, az elődök példája és szelleme. De még inkább kötelez a jelen, melyet gyermekeinktől kaptunk kölcsön, hogy nekik európai és magyar jövőt építhessünk.

DÉNES JÓZSEF TANÁR

Megnyitják az Axente Sever utcát

Megnyitná a teret a Szászrégeni Polgármesteri Hivatal az Állomás és az Axente Sever utca kereszteződésénél. Az Állomás utca a központtól a Kaufland szupermarket irányába a Maros-hídon át az állomás felé tart. A hídtól jobbra nyílik az Axente Sever utca, amely az ipari övezethez vezet. A tapasztalat szerint ez a környék legforgalmasabb utcája, ugyanis tehergépkocsikkal itt lehet a gyáraktól a központ, illetve onnan Beszterce és Maroshévíz irányába eljutni. Itt halad a város teherforgalmá- nak 90%-a. Jelenleg a hídra való le- és feljutást akadályozza, hogy egy hajtűkanyart kell bevenni, és sok esetben, mivel az Állomás utca a főút, csúcsforgalomban nagy gépkocsisor alakul ki az Axente Sever utcában.

Nemrég elkészült a közlekedés megkönnyítését célzó látványterv, amelynek alapján az Állomás utcában a híddal szembeni házsort felvásá- rolná és lebontatná a polgármesteri hivatal. Az épületek mögötti nagyobb téren körforgalmat alakítanának ki, ami megkönnyítené a közlekedést. Az épület egy hentesárut feldolgozó és forgalmazó cég tulajdona, a városvezetők remélik, hogy a közösség érdekében megvehetik az ingatlant, és így folyamatosabbá tehetik a város egyik forgalmas csomópontjában a közlekedést.

70 térfigyelő kamera működik

Egy, a helyi tanács által a közbiztonság erősítése érdekében jóváhagyott határozattervezet alapján a polgármesteri hivatal hozzáfogott térfigyelő kamerák felszereléséhez a városban. Eddig 70 működik útkereszteződéseknél, a központban több helyen, és azokban a városrészekben, amelyekről több panasz érkezett korábban a közbiztonsággal kapcsolatban. Így például hét kamera figyeli Abafája környékét.

A rendszer igen hatékony, többször sikerült tolvajt kézre keríteni, és volt két eset, amikor egy fiatal gépkocsivezető gyorshajtás miatt elvesztette uralmát a gépkocsi felett, és villanyoszlopnak csapódott, majd elmenekült a helyszínről. Egy másik alkalommal pedig a szászrégeni napokon az egyik utcában egy tehergépkocsivezető autójával leszakított egy villanyvezetéket, azonban a város kijáratánál sikerült felelősségre vonni. Mindkét esetben a megfigyelőrendszernek köszönhetően intézkedtek. A kamerák felvételeit, amelyeket két hétig őriznek meg, egy erre kialakított helyiségben követhetik a helyi és a városi rendőrök, akiknek lehetőségük van azonnali beavatkozásra.

Újabb lépés a mozi ügyében

Egy lépéssel közelebb került a Szászrégeni Polgármesteri Hivatal a főtéren levő volt Patria mozi épületének a felújításához. Az egykori mozivállalat lemondott az épületről, amelyet átvett a polgármesteri hivatal. A sokáig gazdátlanul álló ingatlan meglehetősen tönkrement. A helyi tanács javaslatára elkészült a 120 férőhelyes, korszerű moziterem látványterve, majd a megvalósíthatósági tanulmány, az előtérben büfét és más közszolgáltató egységeknek szánt helyiségeket is kialakítanának. A számítások szerint 1,6 millió euróba (mintegy 50 millió lej) kerülne, és az országos beruházási alapból valósítanák meg. A javaslatot elfogadta az országos alapkezelő, azonban a tervet át kell alakítani a legújabb tűzvédelmi szabályoknak megfelelően, ami azt jelenti, hogy több kijáratot, különleges tűzvédelmi anyaggal bevont bútorzatot és több automata tűzoltó-berendezést kell felszerelni.

Márk Endre alpolgármestertől megtudtuk, hogy jelenleg a terv átalakításán dolgoznak a szakemberek, ahogy ezzel elkészülnek, a polgármesteri hivatal továbbítja a dokumentációt az országos beruházási alaphoz.

FORRÁS: VAJDA GYÖRGY – NÉPÚJSÁG

Az idézet tulajdonképpen Hans Fallada művének a címe. Regénye a teljes létbizonytalanság szorításában vergődő, a munkanélküliségtől rettegő, kiszolgáltatott kisembert ábrázolja, a 30-as évek hűséges korrajza. A történelmi kor változott, rohamosan fejlődött a világ, jóléti társadalomban élünk, a technika fejlődését már követni is alig bírjuk, de a kisember sorsa manapság is nagyon nehéz.

A következő írásom napjaink emberkéjéről szól majd, elsősorban a gyerekekről. Lassan 25 éve tanítok, tanulmányaim elvégzése után Marosvécsen kezdtem a pályafutásom, aztán hazaköltözésünk óta Disznajón. A kötelező vizsgák és az I. fokozat elérése után azt gondolná az ember, hogy hát már nagyon egyszerű minden, már megvan a rutin, már gyerekjáték! Hát ez lehet, így volt 30 évvel ezelőtt, amikor a mi tanítóink elkezdték a tanítást, és aztán nyugdíjba is mentek, hosszú, eredmé- nyes munka után, ugyanazokból a a tankönyvekből tanítva, szinte ugyanolyan problémákkal szembesülve, amiket a legjobb tudásuk szerint meg tudtak oldani. Nem utolsósorban nagy tiszteletnek örvendtek a társadalom megbecsült, elismert, szellemi munkát végző tagjai voltak. Meg tudták oldani a problémákat – mert nem vitatható, hogy voltak –, mert tőlük függött, mert a gyerek tudta, hogy a jól megérdemelt dorgálás nem ellene van, és az akkori szülőnek, a mi szüleinknek, eszükbe sem jutott felülbírálni a tanító/ tanár intézkedését.

Ma már kicsit más a helyzet: ma mindenki mindent jobban tud, úgy érzi, hogy beleszólhat, és bele is szól. Már Hofi is feldolgozta egy kabaréjelenetében, hogy az ember, ha kórházba kerül, az orvosok, á nem, azok nem sokat tudnak, de a szobatársak, na, azok aztán meggyógyítják. Valahogy mintha mindenki másnak a munkáját sokkal jobban tudná végezni, mint a sajátját! Kérdés, hogy akkor miért nem ő áll a másik oldalon? Visszatérve: jelenleg olyan helyzetek teremtődnek, ami már túlnő rajtunk, de sajnos, mint mindig, rajtunk, emberkéken csattan az ostor. Egy jól működő társadalomban az oktatás, az egészségügy és a közbiztonság a három alap, azok a pillérek, amelyek nemcsak fenntartják, de előreviszik azt. Hát – nekem ez a kenyerem – az oktatás jelen helyzetben nagyon gyenge lábakon áll. Az évek során, amikor a nadrágszíj összehúzásáról volt szó, amikor a pénzeszsák aljára értünk, akkor, de csak akkor biztosan az oktatás volt az első, aminek a költségvetéséből lehetett lefaragni. És nem csak úgy finoman, észrevétlenül, hanem húsbavágóan, fájóan. A bérek 25%-ának levágása nagyon kemény csapás volt, gondoljunk bele, ahol a családi felállás: két pedagógus szülő és két gyerek, mondjuk egyetemista. És az ilyen nem kevés! Aztán jöttek az iskolaösszevonások, bezárások, és most újabb „comasa”-lások vannak kilátásba helyezve.

Szomorú tény, hogy egyre fogyunk, kevés gyerek születik, a fiatal családalapítók a nagyvilágban, ott születnek meg a gyerekeik, ott mernek vállalni, akár hármat is. Érthető: ők nem abban a rendszerben nőttek fel, amikor várni kellett arra a bizonyos csokira, narancsra karácsonyig, spórolni kellett arra a Daciára évekig, aztán ha meglett, lehetett is használni páros napokon. Ők, a mai tehetséges, okos fiataljaink élni akarják az életüket, dolgozni és méltó fizetést kapni érte, küzdeni, de az erdményre, munkájuk gyümölcsére nem hajlandóak várni, ők most, a jelenben akarnak emberhez méltóan élni! És ezt meg is teszik, csak sajnos tőlünk nagyon távol.

Tehát a folyamat réges-régen elindult. És akkor erre rájön a VÁROS. Így, csupa nagybetűkkel. Ott is kevés a gyerek, iskolák szűnnek meg, és elindul a harc a gyerekért. Klónozni még nem lehet őket, egyből 6 éves gyerek nem születik, tehát akkor jöhetnek a falusi gyermekek. Értem én, hogy kenyérharc, de tisztességes eszközökkel! Jó is a versenyhelyzet, amikor megmutatom, hogy mennyire jó vagyok én mint intézmény, én mint tanító, tanár. És ezt az eredményeink mutatják meg vagy nem. Szót kell ejteni a falusi összevont, szimultán okatásról, ami a szülők réme – úgy tűnik –, és a városi iskolák legnagyobb pozitívuma. Csak halkan jegyzem meg, hogy a városi 20-30-as létszámú, különböző értelmi szinten álló, nagyon sokféle családi háttérű osztályközösségekben hány szimultán működhetne?

25 évnyi tanítás alatt mindössze egy évig volt szerencsém egy osztályt tanítani, mindig két osztályt tanítottam egyszerre, idéntől hármat. Előny: igaz, hogy a tananyag háromszoros, de a létszám alacsony. Idő van minden gyerekre, amikor a táblánál dolgozunk, ugyanaz a gyerek minimum há- romszor biztosan sorra kerül. Ha egymás utáni osztályok vannak együtt, a kicsi látja, hova kell eljutni, hogy kell majd olvasni, miért kell nagyon jól megtanulni a szorzótáblát, a felsőbb osztálynak folyamatos ismétlésre van lehetősége. Jó látni, amikor a másodikos lányok segítenek az előkészítősöknek elpakolni, felöltözni, számtalan olyan szituáció adódik, amikor jól jön a kisebb-nagyobb gyerekek közössége. Elgondolkodtató, hogy a tavalyi elemis versenyeken – mesemondó, szavaló, de matek és helyesírási is – taroltak a falusi gyerekek, akik, tudjuk, mind szimultánban „szenvednek”! Azt sem hallgatom el, és nagyon büszke vagyok rá, hogy annak ellenére, hogy szeptembertől naponta megfeszültem, december végére elment a hangom, de a Fürkész versenyen az öt másodikosom közül három lányom továbbjutott a megyei szakaszra, sőt a babszemnyi szőke „lányom” legelső lett a másodikosok között.

Nagyon készülünk a megyeire, a szombat délelőttjeink az iskolában telnek. Tehát – kicsit több munkával, kicsit több időt ráfordítva – van eredmény a szimultánban, ha van akivel. Az nagyon visszataszító, egyáltalán nem gerinces, amikor azt magyarázzuk, hogy mit nem tud nyújtani az a másik iskola/tanár/tanító. Vekerdy Tamás, Popper Péter, Ranschburg Jenő pszichológusok óta nagyon tudjuk, mire van szüksége a kisgyereknek: lehető legközelebbi, lehető legkisebb létszámú iskolákra, mindenekelőtt érzelmi biztonságra, sok szabadban töltött időre, kötetlen, szabad játékra, fára mászásra, hócsatákra. Azonkívül otthon meseolvasásra, értő, odafigyelő szeretetre, következetes, jó szülői példákra épülő nevelésre.

Bizony, ezek a roppant egyszerű, nagyon is kéznél levő dolgok amit a mi szüleink ösztönösen, és mert nem volt más alternatíva, nagyon jól tudtak – kellenek ahhoz, hogy a gyerekünk bátran vegye majd az akadályokat, megbirkózzon a hétfejű sárkánnyal, ami nagyon is létezik, csak most az a neve, hogy drog, alkohol és társadalmunk mindenféle rákfenéi, addikciói. Érdemes elgondolkozni azon, hogy amikor elkezdődött az iparosítás, gyárak, üzemek adtak munkát a faluról beköltöző fiataloknak, és lakást is, miért csak az ő unokáik lettek városiak, miért maradtak meg a lelkük mélyén mindig falusiaknak. Amíg ki nem öregedtek, lehetett látni a tömbházak előtt virágoskerteket, akár zöldségest is, és uram bocsáss: erkélyen „kapirgáló” tyúkokat. Az unoka, na az már ugyanolyan vagányul tud viselkedni, mint bármelyik városi, neki már snassz falura menni nyaralni, mikor ott van a török tengerpart!

Vesszőparipám, hogy gyerekeinknek gyökerekre és szárnyakra van szükségük. Gyökereket a család, a szülőföld tud adni, és ha azok elég erősek, akkor kinőnek majd a szárnyak is. Az a fa, amelyet időnap előtt kitépnek és máshova telepítenek, még mielőtt erős gyökereket ereszthetett volna, mielőtt tisztában lenne azzal, hogy ki ő és hova tartozik, honnan jön és hova tart, hát az olyan fa nagyon nehezen gyökerezik meg máshol és tud lombot bontani. Egy nagyon kedves tanárom, aki aztán, nagy örömömre, kollégám is volt hosszú ideig, amikor elkezdődött a faluról városra vándorlás, azt mondta, hogy nem tudják, mennyire nehéz sem ide, sem oda nem tartozónak lenni. Nagyon igaza volt!

Egyik szülői értekezleten elmondtam, hogy egy faluról városra bekerülő gyereknek két kitörési lehetősége van: vagy nagyon jól tanul, és akkor megfelel a tanároknak, szülőknek, vagy úgy „vágódik” be, hogy odacsapódik az osztály hangadó, nagy vagányához, a csapathoz. Erre megjegyezte az egyik apuka, hogy az utóbbi a könnyebb. Milyen igaza volt/van! Ehhez még hozzájön a gyerek fejlődésének életkori sajátossága: pontosan a VI-VIII. osztályos kor az, amikor a szülő/ tanár háttérbe szorul, és jönnek a barátok, a csapat, a követendő példa az osztály legnagyobb vagánya lesz. Ekkor a szülő már csak reménykedhet, hogy addig elég jól végezte a dolgát, hogy csemetéje nem fog rakétasebességgel elindulni a rossz irányába. És bizony ki fogja próbálni a cigit, az alkoholt, akár a drogot is. Mert – ne legyünk álszentek, jelen van az iskoláinkban, jelen van városban, de falun is már, és ugye, Ádám–Éva óta tudjuk, hogy a tiltott gyümölcs édes, vagy annak gondoljuk.

Szülőként nagyon ott kell lenni, még akkor is, amikor az orrunk előtt bevágja a drága csemeténk az ajtót. És mindezt könnyebb, ha közelebb van hozzám a gyerekem, ha tudom és akarom is követni, ellenőrizni akár. Nem helikopterszülőként, hanem védőhálóként, mert a gyerekem nevelése első- sorban az én felelősségem, és csak azután az iskoláé. Ide kívánkoznak Janikovszky Éva sorai: „Ha ma kihagyod az esti mesét, holnap már lehet, hogy nem is kéri a lányod vagy a fiad. Ha ma nem ülsz oda vele a társasjáték mellé, előfordulhat, hogy a jövő héten már késő lesz. Ők ma gyerekek, s nem pótolhatod az önfeledt legózást, babázást úgy öt év múlva, amikor már kevésbé szorítanak megélhetési gondok, amikor már nem kell új szőnyeg vagy függöny az ablakra. Ha most kihagyod az együttlét meghitt perceit, évek múltán talán már a meghitt beszélgetéseket sem igénylik. Ha most nem sétálsz velük kézen fogva, akkor pár év múlva végleg elengedik a kezed, és a kapaszkodó nélkül elsodródhatnak. Visszahozhatatlanok és megismételhetetlenek a gyermekkor napjai, hetei, hónapjai. Téglák ezek, amelyekből és amelyekre a felnőttélet felépül. Ha sok tégla hiányzik, labilis lesz az építmény.” (Janikovszky Éva: Ők ma gyerekek) Érdekes: a fenti írás nem a hosszabbított iskolai program kihagyását fájlalja, nem az iskolai órák utáni plusznyelv, -balett és még rengeteg pluszfoglalkozás hiányát jelzi. Beszédes, csak legyen aki meghallja és megértse!

Sajnos, a mai szülő próbál mindent megadni gyerekének, amire neki nem volt lehetősége, de nem biztos, hogy annak erre van szüksége. Véleményem, hogy a mai szülőnek, de gyereknek is roppant nehéz a helyzete: a sok lehetőség, a vissza nem hozható alkalmak, úgy érzi, hogy mindent és lehetőleg most kell megkapni, elérni, kihasználni! De akkor miért van egyre több kiégett, az érdeklődés teljes hiányát mutató, neurotikus, iskolában kezelhetetlen, otthon tomboló, megfeszülő gyerek? Mire van szüksége minden gyereknek? Feltétel nélküli szeretetre, elfogadásra és rengeteg időre, amit elsősorban a család kell ráfordítson! Érdemes elgondolkozni azon, hogy egyre több a városról falura költöző család. A nyugati társadalom ennél tovább megy: városon felnőtt, fiatal, jól menő, divatos multicégek alkalmazottai egyszer csak hátat fordítanak mindennek, ami város, tömeg, házat vesznek a legkisebb faluban, elkezdenek gazdálkodni, gyerekeik a közeli iskolákba járnak… és a több fizikai munka ellenére boldogok, mert tudják, hogy megmenekültek a bedarálástól, a kiégéstől. Szintén Nyugaton tendencia, hogy a lakóhelyéhez legközelebbi tanyáról vásárol, kinézi a „Szedd magad!” gyümölcsszedő, zöldségbegyűjtési akciókat, és boldog, mert tesz valamit a saját és gyerekei testi, szellemi egészsége érdekében. Mi meg beköltözünk a tömbházba, lehetőleg jó magasra, aztán bevásárolunk a hipermarketekben, megszakadunk, hogy gyerekünk a legújabb technikai kütyüt megkapja, mert lépést kell tartani a menő városi gyerekekkel. Csak szépen, csendben valahol útközben meghal a lelkünk, felemészt az állandó hajsza, megfelelési kényszer, és ebben a taposómalomban, a mindennapi küzdelmeinkben valahol elveszítjük önmagunkat.

Érdekes, hogy Károly herceg imádja az Erdélyben vásárolt házaiban tölteni a szabadidejét, kószálni a mezőkön, ahol még olyan vadvirágok nőnek, amiket az angolok már csak növénymeghatározókból ismerhetnek. „Meg kell tanulnunk vágyakozni arra, ami a miénk”. Simone Weil gondolata ez, és nagyon igaz! Talán nincs még késő, el lehet kezdeni!

VITA PIROSKA TANÍTÓNŐ (Disznajó)

AZ RMDSZ DISZNAJÓI NŐSZERVEZETÉNEK ÉLETÉBŐL

Disznajón 2014 őszén alakult meg az RMDSZ Nőszervezete. Csép Andrea parlamenti képviselő és Mester Ibolya lelkes, buzdító, ébresztő, motiváló gyűlést tartott a disznajói hölgyeknek. Eltérő volt az addig megszokott gyűlésektől, nagyon tudták, miről beszélnek, mert magukból indultak ki, teljesen őszintén, nagy empátiával álltak a nőszervezetek megalakulásának ügye mellé. Lelkesen, időt, energiát nem kímélve a maroknyi csapat szebbé, gazdagabbá tette Disznajó és benne az emberek életét.

Az első megmutatkozás a Mosolygó karácsony akció volt, amikor kézművesvásárral, karácsonyi dalokkal és – mivel történetesen hó is volt – Mikulás vezette lovas szánnal lepte meg az érdeklődőket a Nőszervezet. A sikeren, pozitív visszajelzéseken felbuzdulva további rendezvények következtek: nők napi kosaras bál, Húsvéti zsongás, gyermeknapi meglepetések, falunapi sportrendezvények a gyerekeknek. Volt könyvbemutató: a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által kiadott riportkötet, a Felső-Maros mente lakosairól szóló Magyarok az Istenszéke lábánál címűé. A kötetben Disznajó is szerepel, ezért nagy volt az érdeklődés a könyv iránt a mi falunkban is, mint az egész szűk Maros völgyében. A bemutatón megjelent újságírók, Szucher Ervin, Bögözi Attila, Vajda György, Bajna György Gyergyószentmiklósról ismertették a könyv megjelenésének körülményeit, a kedves riportalanyokat, a jól sikerült riportokból olvastak fel. Ismertették azt a szórványvidéket, amely Maroshévíz és Marosvécs között, a Maros-völgyben terül el, és kevésbé ismert.

2017. február 22-én örömmel értesíthettük Disznajó lakóit, hogy Szucher Ervin Tamás Gábor életéről írt könyvének bemutatójára került sor az óvoda nagytermében. Jelen volt Tamás Gábor is, aki kérésre megörvendeztetett minket pár örökzöld dallal. A helyszínen dedikált könyvet lehetett vásárolni, ajándék CD-vel. A legbüszkébbek a falumúzeumra lehetünk, mert ezzel igazán maradandót alkottunk, hoztunk létre. Alapításával sikerült a legszebb, legértékesebb tárgyi, viseleti anyagot egybegyűjteni és kiállítani. Két hét alatt összegyűjtöttük, rendszereztük, felcímkéztük a kiállítandó tárgyakat, eszközöket, népviseletet. Nagy segítségünkre volt ebben a munkában Csősz Irma óvónő, aki minden egyes használati tárgynak, eszköznek tudta a nevét és rendeltetését. Nélküle igencsak nehéz dolga lett volna a Nőszervezet tagjainak, akik hírből sem ismerték ezeket a használati tárgyakat. Az oka egyszerű: túl fiatalok vagyunk hozzá!

Büszkeséggel és elégtétellel tölt el a Csősz Ferenc emlékszoba létrehozása és a megnyitó sikeres lebonyolítása. A Csősz házaspárt mindenki ismeri a Maros mentén. Nevükhöz fűződik többek között a helyi zenekar megalapítása, tánccsoport működtetése, a Háry János színrevitele, számos színdarab bemutatása. Tették ezt ’89 előtt, Csősz tanító bácsi fájdalmasan korai haláláig. Az emlékszoba őrzi munkásságuk nyomtatott, írott formáit. Csősz Irma óvó néni útmutatásai, irányítása alapján, a Nőszervezet tagjainak lelkes hozzáállásával sikerült ismét maradandót, értékmegőrzőt létrehozni. A múzeum és az emlékszoba is folyamatosan látogatható.

Csősz óvó néni tárlatvezetése, saját élményeken alapuló bemutatása pillanatok alatt a múltba röpíti a látogatókat. Érdekes látni, ahogy a „digitális bennszülött”-ként emlegetett gyerekeket elvarázsolja a múlt. Nagy öröm számunkra, hogy érdeklődnek, látogatják külföldön élő hazánkfiai, de átutazó vagy ide érkező turisták is. 2017 nyarán, a falunapok alkalmával, szakítva az eddigi hagyományokkal, szombat este disznajói vagy innen elszármazott tehetséges fiataloké volt a kultúr udvarán felállított szabadtéri színpad. Megható volt látni, hallgatni előadásukat, bőkezűen ontották kitartó munkájuk gyümölcsét. Méltán lehetünk büszkék rájuk.

Meggyőződésünk, hogy a Disznajói Nőszervezet tagjainak lelkes, idővel, energiával nem takarékoskodó munkájával szebbé, élhetőbbé tettük és tesszük környezetünket. Ha csak egy délutánt, estét is sikerült kellemessé tenni, ha sikerült a közösséget összehozni, már megérte!

NAGY ENIKŐ (az RMDSZ Disznajói Nőszervezetének elnöke)

2018. február 17-én kísérték utolsó földi útjára Kallós Zoltánt, Erdély népművészetének legnagyobb ismerőjét és áldozatkész őrzőjét. A válaszúti kúria udvarán összegyűlt muzsikusok kedvenc dalával, az ördöngösfüzesi Bujdosódallal búcsúztatták mesterüket, hogy azután Kolozsvárott, a Házsongárdi temetőben helyezzék örök nyugalomra a 92. évében elhunyt néprajzkutatót. Gyászbeszédet Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke mondott. A szertartáson részt vett és beszédet mondott Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Kelemen László, a Hagyományok Háza igazgatója, Pozsony Ferenc, az erdélyi Kriza János Néprajzi Társaság tiszteletbeli elnöke. Orbán Viktor miniszterelnök részvétüzenetét Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes olvasta fel.

Utolsó jelentős interjúját Szakolczai Lajos készítette, akinek köszönettel tartozom az itt közölt adatokért. Kallós Zoltán 1926. március 26-án született Válaszúton, az első népdalokat az őt hároméves koráig nevelő Nagy Zsuzsika nénitől hallotta. Szüleinek kocsmája volt, ahol mind a román, mind a magyar muzsikát és táncokat fiatalon megismerte. Ahogyan egy interjúban Hovanyecz Lászlónak elmondta: „Hamar megszerettem mindent, ami a zenével összefüggött. Egyformán belém ivódott a magyar, a román és a cigány zene. Megtanultam, hogy ami szép a fülnek, az a léleknek is szép”.

Az iskola első osztályát magyarul végezte szülőfalujában 1933-tól, a további évfolyamokat már román osztályokban kellett kijárnia, mert Antonescu minisztersége alatt megszűntek a magyar osztályok. Ezt követően Kolozsvárra került a Református Kollégiumba, ahol Nagy Géza teológiai tanár biztatására kezdte el gyűjteni szűkebb hazája dalait. Az Ifjú Erdély népdalpályázatára is az ő biztatása nyomán jelentkezett, s abban az évben meg is nyerte az első díjat. Itt került kezébe Domokos Pál Péter könyve, A moldvai magyarság, ekkor döntötte el, hogy alkalomadtán maga is odamegy.

Iskolatársai közé tartozott Kovács András, a későbbi filmrendező és Páll Árpád író, műfordító. Kovács Andrással együtt indultak haza a világháború idején, mikor a front elérte Pestet is, gyalogosan, tehervonattal s szekéren. 1946-ban végzett a Tanítóképzőben, s Magyarvistán kezdte tanítói pályáját. Mivel édesapját kuláklistára tették, áthelyezték Mezőköbölkútra. Ekkoriban ismerkedett meg Jagamas Jánossal, akivel közösen kezdték meg Vistán és Válaszúton a balladák, kolduscsúfolók s egyéb énekek rögzítését, akkor még fonográffal. Kós Károly ösztönzésére kezdte meg a kétvízközi cigánydalok gyűjtését is, s kerültek ezek a felvételek a Folklór Intézetbe. Rövid ideig a Zeneakadémia hallgatója volt, ahonnan szintén a kuláklista miatt zárták ki. A három és fél év azonban elegendő volt arra, hogy a legfontosabb tudnivalókat magába szívja, elsajátítsa a zenei dialektusokat. Eközben eljutott Moldvába is, ahol Jagamas Jánossal Pusztinán is gyűjtöttek anyagot. Az egyetemről való kizárása után önként ment tanítani Moldvába, ahol akkoriban hetven magyar iskola működött. Felső tagozat Ónfalván és Lujzikalagorban volt.

1956-ban Lészpeden oktatott, a magyar iskolák megszűnése után nyolc esztendeig a faiparban helyezkedett el. Ekkoriban ismerkedett meg Gyimesközéplok és Felsőlok dalaival, adatközlőivel. Még 1942-ben jegyezte fel önállóan az első népballadát Válaszúton: az Utra Mari címűt, amit hamarosan követett a Görögfi Gyurica – Kallós Mákó nénitől – s a Szégyenbe esett leány. Első magnóját Kodály Zoltán küldte ajándékba, akivel később több alkalommal is találkozott. A Balladák könyve 1970-ben jelent meg a Kriterionnál, Szabó T. Attila bevezető tanulmányával, s összesen öt kiadást ért meg napjainkig. Másik kötete, az Új guzsalyam mellett a klézsei Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa által énekelt dalok és balladák monografikus gyűjteménye. Mint elmondta, tudatosan nem végzett gyűjtőmunkát Székelyföldön, nem akart más kutatók területén dolgozni, de nevéhez fűződik Kalotaszeg – Nádas mente, az északmezőségi falvak, a gyimesi csángók és a moldvai magyarok közötti felvételek elkészítése és feldolgozása.

A válaszúti múzeumot még 1990 előtt megpróbálta az üres kántori lakásban berendezni, de politikai okokból ez nem volt lehetséges. 1992-ben hozta létre a Kallós Zoltán Alapítványt, amely a szórványvidéken élő magyar gyermekek anyanyelvi oktatását szervezi meg bentlakásos rendszerben. Ennek vezetője Balázs Bécsi Gyöngyi. Az intézményben a tanításon kívül foglalkozásokat tartanak, a diákok megismerhetik a hagyományos eszközöket, mesterségeket, népdalokat, néptáncokat. Az alapítvány évente számos népzenei tábort szervez. Az időközben felépült néprajzi múzeum mára számos termében a gyűjtőutak során vásárolt anyagot mutatja be. Az érdeklődőket szakszerű tárlatvezetés és múzeumpedagógiai foglalkozás várja.

Az egykor romos épület felújítása felemésztette a kapott Kossuth-díj összegét, később magyarországi támogatással építettek hozzá újabb termeket. Mára közel százötvenre nőtt a szórványkollégium tanulóinak száma, s beindították a mezőgazdasági szakiskolát és a nagysármási magyar tagozatot. Sebő Ferenc szavaival: „Kallós Zoltán a hagyományok gyűjtése mellett a válaszúti bentlakásos kollégium létrehozásával gondoskodott arról is, hogy a szórványvidéken élő magyar gyermekek ne kallódjanak el, és ismerjék meg a magyar kultúrát”. Tizenegy könyv, öt hagyományos hanglemez és számos CD őrzi munkásságának eredményeit, a felbecsülhetetlen értékű felvételeket. Sok-sok kitüntetés – Magyar Covin-lánc (2001), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje csillaggal (2010), a Magyar Művészeti Akadémia életműdíja (2015), Kossuth-nagydíj (2017), Europa Nostra-díj (2017) birtokosa volt, de emlékezetünkben leginkább a komoly tekintetű idős férfi él, aki együtt énekel az őt ünneplőkkel: „Fordulj kedves lovam napszentület felé, úgyse jövünk többet soha visszafelé. Messze földre megyek…”

MARJAI ÉVA

A májusi eső aranyat ér – mondogatják napjainkban is a gazdák, főleg, ha éjjel esik és nappal süt a nap. Ilyenkor minden növény kétszer olyan gyorsan növekszik, sajnos a gyom is. Ilyen gazdag hónap volt 2000 májusa is, amikor kint gyomlálgattam édesanyámmal a Csitkós-kertben. A fiatalabbak kedvéért: Radnótfáján van, a Petrom benzinkút mögötti rész, mely igencsak termékeny föld volt. Csak volt, mert jelenleg – s ez alig néhány év leforgása alatt történt – motelek, lerakatok, focipályák összevisszasága fedi be a múltat. Tehát egy ilyen meleg májusi délután, miközben ott sürögtünk a veteményesben, a távolban egy ismerős alakot pillantottam meg. Hirtelen azt hittem, hogy képzelődöm, de az illető nyugodt, méltóságteljes léptekkel közeledett a mezei úton, mint egy regényből kilépett földesúr, hogy szemügyre vegye birtokát. Kunsági Pista bácsi volt, családunk régi barátja. Elképzelni sem tudtam, mi járatban lehet, milyen el nem halasztható ügy késztette arra, hogy fájós lábával legyalogoljon a városközpontból.

– Pista, te nincs mit csinálj ilyen melegben? – tette fel a kérdést édesanyám, s választ sem várva viccesen folytatta. – Beállhatnál egy kicsit gyomlálni. Az öregúr elmosolyodott.

– Nem való az már nekem, nehéz a járás is, hát a hajolás! – mondta. Szemügyre vette a kertet, megdicsérte a „munkásokat” és a takaros ágyásokat, majd rátért jövetele céljára.

– Tudjátok, indítottunk egy lapot, a szászrégeni magyarság lapját, a Szászrégen és Vidékét. Hallottatok róla?

Valamit hümmögtem, nem akartam kimondani, hogy bizony nem hallottam róla, megsérteni sem akartam, amikor láttam, hogy hatalmas szemüvege mögött csillog a szeme a lelkesedéstől.

– Támogatókat keresek – folytatta –, meg egy olyanvalakit, aki vezesse a sportrovatot. Rád gondoltam.

Hát én addigi életemben nem gondoltam, hogy egy újságnak írjak, azt még annyira sem, hogy sportrovatot szerkesszek, bár imádtam sportolni, főleg focizni. Szerencsére hamar kaptam kibúvót, azzal érveltem, hogy jelen pillanatban a szászrégeni sportélet a béka feneke alatt van, s akkor valóban úgy is volt. Megígértem viszont, hogy ha eszembe jut valami jó téma, rögtön papírra vetem, és eljuttatom hozzá. Elbúcsúztunk, megígérve, hogy majd a finom házi paradicsomból, paprikából ő is fog kapni – természetesen, ha nem lopják el.

Közben teltek a napok. Pista bácsi „házi feladatát” elfeledtem, egészen addig a rádióadásig, amely nagyon felbosszantott. Egy rádióadó magyar nyelvű műsorában idős orvos feszegeti identitásunk megőrzését, a magyarság helytállását, az ittmaradást. Szépen beszél arról, hogy a fiatalok itthon próbáljanak jobb életet teremteni, hiszen most megvan rá minden lehetőség, ne hagyják el szülőföldjüket. Itt és most kell helytállniuk. A riporternő a műsor végén megkérdi: …és, doktor úr, az ön gyerekei? Rövid, de nyomasztó csend következik. Adáshiba? Nem. Az idős orvos kissé fáradtan és szomorúan válaszol:

– A lányom Svédországban van férjnél, a fiam Németországban tanul, de hazajönnek. Remélem, hazajönnek.

Hát igen – gondoltam –, hazajönnek, esetleg látogatóba. Hoppá, megvan a téma. Elvégezhetem a Pista bácsitól kapott házi feladatot. Miért mennek el a fiatalok, mások pedig miért maradnak? Kik a bátrak: akik elmennek egy jobb élet reményében, vagy akik itt maradnak, és vállalják a kisebbségi sorsot?

Nekifogtam írni. Legnagyobb meglepetésemre könnyen ment. Egymás után jöttek a gondolatok. Haragudtam azokra, akik elmentek, fájt, hogy itt hagytak barátaim, osztálytársaim, rokonaim – és azóta is mennek. Egyre csak mennek, mind többen és többen. Hamar megszületett első írásom, a Miért? című. Pista bácsinak tetszett a téma, főleg az, hogy reális dolgokat, valós élményeimet mutattam be. Megbeszéltük minden sorát, elemeztük minden gondolatát. Sok jó tanácsot adott ő is és Rázmán Zsóka néni is – elmondhatom, hogy ők voltak első mentoraim.

– Most már csak a főszerkesztő és a szerkesztőbizottság kell rábólintson, hogy közöljük – mondta az utolsó simítások után.

Utólag be kell vallanom, hogy izgultam. A főszerkesztő Csernátoni József volt – akit nem ismertem –, a szerkesztőbizottságot akkor Biró Donát, Böjte Lídia, Darvas Ignác, dr. Horváth Erzsébet és Kunsági István alkotta. Biró Donát és Darvas Ignác tanárokról természetesen sokat hallottam, de egyikük sem tanított enegem. Dr. Horváth Erzsébetet sem ismertem, Lídiának a férjét igen – alsóbölkényi volt, mint a nagyszüleim –, ő készített fel fizikából az egyetemre.

Érdekes, hogy ezekkel az emberekkel később, az évek során meghitt, mondhatom azt is, hogy baráti kapcsolat alakult ki, de akkor egy picit tartottam tőlük, hiszen Szászrégenben elismert tanárok, kiváló pedagógusok, orvosok voltak. Eljött a várva várt nap. Pista bácsi hívatott. Láttam az arcán, hogy jó hírrel szolgál:

– Beleegyeztek. A júniusi lapban megjelenik a Miért?

Valóban megjelent. 2000 júniusa volt. Boldog voltam, amikor a kezembe vettem a lapot… és azóta sem tudom letenni. Hadd idézzek a cikkből:

„1992. Forró nyári délután. Szakács Csabi barátommal Marosvécs felé igyekszünk. Nehéz napunk van ma is. Fáradtak vagyunk és kissé fásultak. Hirtelen megállítja a személygépkocsiját, kiszáll. Kissé értetlenül, de azért követem. Előttünk hatalmas búzatábla. Egyik széle izzik a pipacstól. Meleg van, nagy a csend. Megállunk a búzatábla szélén. Rám néz:

– Te, András, mi miért maradtunk itt? Kérdésére talán nem is vár választ. Meleg van. Nagy a csend. Jobbra, a Hegyes-hegy tövében egy falu. Fehérre meszelt házai messze virítanak. Mögöttük a Nyerges-hegy fura alakjával. Bal oldalán a Maros. Fölötte a vécsi kastély tornyai merednek némán a magasba. Körülöttük évszázados fák. Alattuk egy kőasztal és egy sír. Ezt már nem látjuk, de tudjuk, hogy ott van, és ott marad örökké. Előttünk egy különleges alakú magaslat, az Istenszéke, mely körülfogja az egész tájat, mintha nem akarná kiengedni karjai öleléséből. Meleg van. Nagy a csend, de mi érezzük a fenyves hűvösét, a havasi legelők illatát, halljuk a patakok csobogását, a madarak énekét. A közeli falu harangja töri meg a csendet. Mintha hosszú, mély álomból ébrednénk. Egymásra nézünk. Miért is maradtunk? Talán ezért a tájért?” (Miért? – 2000. június – 15. oldal)

Rá egy hónapra, 2000 júliusában Csernátoni József főszerkesztő és Demeter József lelkipásztor közbenjárására a nemrég elhunyt Lapohos András tanár a lap rendelkezésére bocsátotta Wass Alberttel való levelezését. „A levelek közlése legyen tisztességadás az erdélyi Mezőség nagy írójának, aki az olvasók szívében talált otthonra” – írta Lapohos András bevezetőjében. Ezekből a levelekből idézünk néhány gondolatot: „Kivénült a legény! Bár immár több mint hetven éve kopogok az írógépen, bizony mellé-mellé ütök a betűknek. Hiába, a nyolcvanhetediket taposom, s volt múltamban sok olyan esztendő, ami tízszeresen számít, mint például amit Hitler börtönében töltöttem, ahol azzal szórakoztattak, hogy a ’vallatás’ ürügye alatt jobb kezem ujjait tördelték sorba, vagy amikor kiküldtek a Pripjet mocsaraiba mint huszártisztet, s csak az ukránoknak köszönhetem, hogy életben maradtam. (…) Nocsak, újra föladtam A funtineli boszorkányt, most talán mégiscsak megérkezik. Az Erdélybe küldött könyveimmel ez bizony sokszor megesett már. Sajnos, az okát is tudom. (…) 27 könyvem jelent meg magyarul, angolul, spanyolul és németül. Erdélyről szól majdnem valamennyi. Munkámat tehát befejeztem, ideje, hogy odébbálljak. Nem jó megöregedni, és még rosszabb nyomoréknak lenni. (…) Aztán, ha befejeztem ezt az életet, ami most már hamarosan bekövetkezik, szelek szárnyán, csillagösvényen hazatérek újra a czegei tó partjára, s ott maradok kísértet formájában, míg csak világ a világ.” (2000. július, 17. szám, 10-11. oldal – Wass Albert szülőföldjén)

Azóta megkaptam a választ az első írásomban feltett kérdésre. Több mint valószínű, Szakács Csabi is, hiszen ő is maradt. És milyen érdekes! Tizennyolc évre rá ő volt az, aki segített, hogy tovább éljen a Szászrégen és Vidéke. Véletlen, ez a sors, így volt megírva, vagy ott fenn valaki ezt akarta? 2018 márciusa. Újra tavasz. Újabb kihívások, remények. Tizenkilenc esztendős a lap. Isten éltessen, Szászrégen és Vidéke!

FÁBIÁN ANDRÁS GY. FŐSZERKESZTŐ

1.Elkezdődik-e 2018-ban a volt szászrégeni Patria mozi épületének a felújítása?

• A mozi épületét idén sem újítják fel. (Kiss-Miki Melinda)

• Már kb. négy évvel ezelőtt megígérték, személyesen hallottam, láttam, amikor mondta a drága polgármesterünk, de sajnos még semmi jel nem utal arra, hogy lesz valami belőle. (Jenei Faithful Zoltán)

• Ennek a szegény, pénz nélküli országnak a miniszterelnöki hivatala csak ígér. Ha a kedves elöljárónk kicsit pedálozna ott fent, sokkal jobban nézne ki a városunk, nem lenne gond egy nagyobb épület átalakítása. De mivel ez mese, mese az átalakítási munkálatok elkezdése is. Bár tévednék! (Nagy András)

• Kampányígéret volt majdnem mindenki részéről a Patria mozi épületének a felújítása, ezért nagy esély van arra, hogy a munkálatok elkezdődnek. A nagy kérdés az, hogy mire használják a felújított épületet? Szerintem amellett, hogy filmet tudunk nézni benne, más célokra is ki kellene használni, legyen egy előadóterem, ahol kisebb előadásokat, könyvbemutatókat, kisebb rendezvényeket lehessen tartani, ugyanakkor legyen egy kiállítóterme, ahol a helyi – és nem csak – művészek alkotásait megnézhetjük. Sokkal nagyobb érték lenne, ha a – remélhetőleg a közeljövőben – felújított épületet kultúrális központként használhatnánk. (Makkai Alpár)

2. Megfelelő a közbiztonság Szászrégenben?

• Közbiztonság nem létezik a városban. A napokban a Postarét utcán két fiatal licistával kezdtek ki a cigányok. Tanítványaim szinte naponta beszámolnak hasonlókról. Telefont, pénzt követelnek és vesznek el a gyerekektől. Bántalmazzák is őket! (Kiss-Miki Melinda)

• A közbiztonság katasztrofális, nagyon soktól hallottam, hogy nincsenek megelégedve a régeni rendőrséggel, a bizalom nagyon kicsi, ami ezt az intézményt illeti! (Jenei Faithful Zoltán)

• Javulófélben van, kivéve az esti, ill. éjjeli közbiztonságot. Eredményes az összehangolt aktivitás (rendőrség, csendőrség). Persze, ha komolyabb felszerelésük lenne, más lenne. Viszont nagy kár, hogy ide is „nyámurákat” alkalmaztak (nyugdíjas rendőrt, tűzoltóparancsnokot), fiatal, tenni akaró emberek helyett. (Nagy András)

3. Ön szerint a szászrégeni Kohl István természetrajzi múzeum gyűjteményét megfelelően tárolják a jelenlegi épületben?

• A Kohl-féle természetrajzi múzeum gyűjteménye ott, ahol jelenleg van, nincs megfelelően tárolva. Pusztulásra van ítélve. (Kiss-Miki Melinda)

• Egyáltalán nem megfelelő a helyiség. Sürgősen tenni kellene valamit. Vagy rendbe hozni a mostani épületet, átalakítani erre a célra, vagy mást keresni. Ezért elsősorban mi, helyi tanácsosok kellene kezdeményezzünk valamit! (Nagy András)

• A Kohl István természetrajzi múzeum egyáltalán nincs jól kezelve. Néhányan meg is feledkeztünk arról, hogy mekkora érték van benne. Ahhoz, hogy mentsük a mentenivalót, megfelelő helyet kell találjunk, ahol szakértő kezek tudják ápolni Kohl István több évtizedes munkáját. Természetesen Szászrégenben kell maradjon. (Makkai Alpár)

SZÁSZRÉGEN

Szászrégen városának alapítása az idők távolának homályába vész. Már a római időkben lakott hely volt, és egyik monda szerint Tuhutum vezér a honfoglalás idején itt pihent meg. A közben megfogyatkozott őslakosságot a 12. században a Rajna vidékéről behozott szá- szokkal pótolták. Egy 1228-ból származó oklevél Regun néven említi mint új szász települést.

A 15. század közepén egyike a leggazdagabb észak-erdélyi városoknak. 1483-ban már iskolája volt. A középkorban többször dúlták fel idegen hadak, de mindig megújult. 1848 után új lendületet vett az ipar, a kereskedelem, a művelődés és az egyházi élet. 1926-ban a Trianon utáni román kormány egyesítette Magyarrégen községgel. Az így létrejött város lakóinak 45%-a magyar, 25%-a szász, 20%-a román, a többi zsidó és más nemzetiségű volt. Vallási megoszlás szerint akkor (1926) reformátusok és római katolikusok egyenlő számban lakták, de éltek itt nagy számban görögkatolikusok, unitáriusok, görögkeleti és Mózes-hitűek is.

Jelenleg a mintegy 36.000 lakosból a magyarok 8500-9000 lelket számlálnak. Ebből 5500 a protestánsok, 3500 a római katolikusok száma. Német ajkú alig 250 lélek. A román lakosság száma több mint 26.000. A mi gyülekezetünk és egyházunk az 1817. évtől veszi kezdetét. A szomszédos Magyarrégen egyházközség leányegyháza volt 1839-ig. A mai tűzoltólaktanya telkén egy kis imaházat építettek, első lelkésze Papp Elek volt, aki 1851-ig szolgált egyházközségünkben. Az imaház mellett református iskola is működött. 1889-ben, Bocz Elek lelkész idejében új templom építésébe kezdtek, amit már 1890 őszén Szász Domokos püspök felszentelt.

A templom tervezője Alpár Ignácz budapesti műépítész, építője Müller János szászrégeni építőmester volt. Az orgonát 1905-ben Bocz Elek özvegye adományozta férje emlékére, aki csupán egy évvel élte túl a felépített templomot. 1927-28-ban újjáépítették a templom megrongáló- dott fatornácát, ekkor kapta jelenlegi formáját. 1939- ben elkészült a művészi szószék és szentélybútorzat Debreczeni László kolozsvári műépítész tervei alapján. 1977-ben kétoldalt új karzat készült a megsokasodott hívek számára. A százéves templom jubileumára elkészült 100 kazetta Molnár Dénes marosvásárhelyi grafikus és festőművész munkája. Az 1990-es évek elején a portikus mennyezetére és két oldalon a karzati részekre is felkerült 80 kazetta, a már említett képzőművész munkája. Így összesen 180 művészi értékű festett kazetta díszíti templomunkat. 2009 kará- csonyára elkészültek a szószék jobb és bal oldalán lévő ablakok színes, festett üvegei Dávid Júlia tűzzománcművész munkájaként. A toronyban két harang van, az egyik felirata: „Pulyoni Szente Ferenc adományából és segedelmezé- sével öntette a szászrégeni szent eklézsia 1846-ban”. Az első világháborúban elvitt kisebb harang helyett egy Amerikába vándorolt hívünk, Szabó József felesé- ge emlékére ajándékozott egy hasonló harangot 1921- ben.

Lélekszám: 1817-ben, a szászrégeni református egyház alakulásakor alig voltak 200-an. 1839-ben, az anyaegyházzá váláskor 500 volt a gyülekezet lélekszáma. Az 1900-as évekre megduplázódott a lélekszám, majd a II. világháborúig elérte az 1200 főt. Az 1970-es években már meghaladta a háromezret. 1980-85 után, a Magyarországra és NyugatEurópába történő kivándorlás miatt a lélekszám csökkenni kezdett. 2010-ben a Szászrégeni Reformá- tus Egyházközség lélekszáma 2100 fő volt.

Egyházközségünk fontosabb anyagi javai: 1995-2002 között fölépült a DIO Ház (DiakóniaIfjúság-Oktatás) nevű gyülekezeti központ, ahol egyházi, kulturális, oktatási és diakóniai munka folyik. 2006-ban az Állomás utcában új imaházat vásároltunk az alsóvárosban lakó híveink számára, amely Eszter-ház néven istentiszteleti helyként működik. 2006-ban visszakaptuk és újra telekkönyveztettük a református iskolát és rektori lakást, ahová terveink szerint idősotthont szeretnénk létrehozni. 2008-ban új kápolna épült a gondozói ház mellé a temetési istentiszteletek számára. A szászrégeni református egyháznak jelenleg 20 ha szántója és majdnem 5 ha gyümölcsöse van. Lelkészei: Papp Elek (1839–1851), Molnár István (1851–1868), Horváth István Sándor (1868–1871), Bocz Elek (1871–1901), Kovács István (1901–1903), Bod Károly (1903–1905), Sértő Radits István (1906– 1919), Somogyi József (1919–1922), Nagy Elek (1922–1935), Antal Gusztáv (1935–1976), Fülöp G. Dénes (1976–1984), Demeter József (1984 – aktív lelkész), Tamás Endre Ottó (2009 – aktív lelkész).

DEMETER JÓZSEF LELKIPÁSZTOR

(Magyari Hunor – A Görgényi

Református Egyházmegye templomai)

NAGYAPÓ MESEFÁJA – KÖRZETI MESEMONDÓ VERSENY SZÁSZRÉGENBEN

Február 17-én, szombaton de. 9 órától a Petru Maior Műszaki Középiskola tanítói közösségének szervezésében sor került a Nagyapó mesefája körzeti mesemondó versenyre. Rendezvényünket városunk és a környékbeli falvak 10 iskolai intézményének továbbjutó mesemondói tisztelték meg jelenlétükkel.

Elkísérték őket a felkészítő tanítók, szülők, nagyszülők. A 23 kisdiák korának megfelelő, a rövidre szabott időbe beilleszthető magyar népmesével készült a versenyre. Az eseménysor indításaként köszöntöttük vendégeinket és a mese értékéről osztottunk meg néhány gondolatot, azzal a mottóval zárva, amit dr. Buttyán Kornélné gondolataiból kölcsönöztünk:

„…A mese – maga az élet. Felkészít a harcra és biztatást ad. Hitet, hogy a jó győzni fog. A mese maga az élet – igen, és az élet is mese…”

Köszöntésünkben a teljes érzelmi ráhangolódást szorgalmaztuk a gyerekekben, biztosítva őket arról, hogy akik a mesemondásukat pontozzák, megkülönböztetés nélküli figyelemmel végzik majd munkájukat. Bemutattuk a bírálóbizottság tagjait, akik mindvégig kitartó odafigyeléssel hallgatták meg a versenyzők meséit.

Crisan Martha aligazgatónő üdvözlő szavait követően egy harmadikos kislány bevezette a varázslatos mesealmákról szóló mese történetét. Volt egyszer egy királyfi, aki a kertjében levő aranyalmákat őrizte. Ezen mesealmák mindenikén egy-egy varázsszó volt. Miközben kedvesével enyelgett, a gonosz boszorkány – aki megveti a szépet és jót – ördög cimborájával karöltve álomport hintett a fiatalokra, és ellopta a mesealmákat, hogy „győzedelmeskedjen a gonoszság”. A királyfi azonban felébred, és rájön a boszorka ármánykodására. Keresi és megtalálja a mesealmákat, és a jelen levő gyerekeket kéri meg, hogy a kitűzőjük varázsszavának hallatán mondják el meséjüket, hogy visszakerülhessenek a mesealmák a fára. Mire minden gyerek elmondja a meséjét, a királykisasszony is felébred, és álmáról mesél, melyben csodaszép meséket hallgatott. A királyfi közli vele a valóságot, és örömben ér véget a mese, hiszen győzött a szép, a jó és az igazság. A szünetekben a gyerekek dalos, mozgásos játékokat tanultak, táncoltak. Jókedvűen várták az eredményhirdetést. A zsűri – Antal Rozália tanárnő, Demeter Aranka, Simon Andrea, Ördög Imola tanító nénik, valamint Fábián András kulturális referens – összesítette a mesemondók pontszámait, és néhány értékelő gondolat után gratulált minden gyereknek a részvételhez és a megtanult meséhez.

Minden diák emléklapot és „varázstollat” kapott emlékbe, majd megtudhattuk, kik nyerték el leginkább a zsűri tetszését. Dicséretet kapott Székely Kálmán Marosfelfaluból, Zsigmond Dóra Disznajóról és Gál Hanna a Petru Maior Műszaki Középiskolából. Városunkat és környékét a három első helyezett képviseli majd a megyei mesemondó versenyen: Dali Loretta Izabella a Fickói Általános Iskolából (III. hely), Csuka Szabolcs Róbert az Alexandru Ceuşianu iskolából (II. hely), valamint Nagy Vajda Laborc a Kisfülpösi Általános Iskolából (I. hely). Köszönjük a felkészítő tanítónők kitartó munkáját, a szülők támogatását és a gyerekek lelkes részvételét, akik szemmel láthatóan jól érezték magukat, és minden bizonnyal sok mesével, tapasztalattal és csodás élményekkel gazdagodtak. A szervező tanító nénik nevében kívánunk minden gyermeknek mesés gyermekkort és további sikereket, élményekben gazdag élettörténetet!

KISS-MIKI MELINDA